Az izlandi pónik története ezerévs múltra tekint vissza. A szigetet a 9.-10. században benépesítő telepesek magukkal hozták különböző - elsősorban póniszerű - lovaikat is, majd 930-tól kezdődően megtiltották további lovak behozatalát a szigetre. Ettől kezdve tehát csak az itteni állomány szaporodhatott tovább, és elterjedésüket még az 1780-as években lezajlott, és közel 25 000 póni életét is követelő nagy vulkánkitörés sem tudta megállítani. A sziget rendkívül szűkös tápláléklehetőségei egy igen szívós és ellenálló fajtát eredményeztek, amely kiváló lépésbiztonsággal közlekedik a sziklás, nehezen járható terepeken is.
Eredetileg főként málhás célokra, illetve hátaslóként használták, mára pedig Európa-szerte közkedvelt szabadidőló lett, amely rendkívüli népszerűségét elsősorban jellegzetes tölt jármódjának köszönheti. A tölt a lépéssel azonos lábsorrendű, de annál jóval gyorsabb mozgás, melyben a ló "kikapcsolja" hátizmait, így még a vágtával azonos sebességű töltben sem "rázza" a hátán ülő lovast, a lovas úgy érzi, mintha a ló "siklana", "úszna" alatta. Hazájában és Nyugat-Európában is számtalan töltversenyt rendeznek az izlandi pónik számára.
Mivel az izlandi pónik évszázadokon át hozzászoktak az igen szűkös takarmányozáshoz, túl bőséges takarmányozás mellett könnyen elhízhatnak. Szinte igánylik a télen-nyáron szabadban való tartást, és megelégszenek a legelő adta takarmánnyal vagy széna etetésével, abrakot nemigen kell adni nekik.