A régi magyar lófajták az Alföldön és a Dunántúlon szinte észrevétlenül vesztek ki az 1880-1890-es évekre. Kiskunsági, ormánsági parasztok szájhagyományából csupán az állapítható meg, hogy eleink bozontos, kicsi, igénytelen és szívós lovakat tartottak (Tálasi I. 1936b: 8; Kodolányi J. 1956: 123; Nagy Czirok 1965: 227). Báta-szék környékén, azaz a tolnai Sárközben Edward Brown angol utazó 1670-ben nagy hasú, rövid lovakat figyelt meg, amelyek azonban igen könnyedén nyargaltak (Andrásfalvy B. 1975: 338). A 18. század derekán a magyar katonai alakulatok lovainak átlagos marmagassága - a fennmaradt lónyilvántartások adatai szerint - jellemzően alacsonyabb volt az osztrák és cseh tartományok lovaiénál (Jankovich M. 1970: 254). Ősi magyar fajta lovat tiszta formájában már az 1860-as években is csak elvétve lehetett találni. Marmagassága 130-155 cm, feje aránytalanul nagy, nyaka keskeny és inkább hosszú, mint rövid. Erős, feszes ínú, ruganyos izomzatú, rendkívül kitartó lófajta volt (Ditz H. 1869: 250; Korizmics L. 1867: 176-177).

Mária Terézia korában állami ménekkel, keresztezéssel kezdték kialakítani a „javított magyar ló”-nak nevezett fajtát. Ez nagyobb, arányosabb testű az ősi magyar lónál. Kinézete országrészenként, sőt tájanként változó, aszerint, hogy „mi volt a javító vér” (Gaál L. 1966: 450). Az irodalomból ismert magyar parlagi ló megnevezés feltehetőleg inkább a 18-19. századi keverékekre vonatkoztatható, mint a hajdani apró lófajtára. Az ún. parlagi ló is melegvérű, viszonylag könnyű testű, igénytelen és „győzős, munkás” lófajta volt. A parasztgazdaságok közel két évszázadon át főként ezekkel a javított, keverék lovakkal dolgoztak. Kárpáti-balkáni környezetünkben még számos, többnyire népnevekkel, tájnevekkel megnevezett, apró növésű lófajta ismeretes. Az alföldi magyarság tréfásan „macska lovak”-nak nevezi őket, s a debreceni fuvarosok a 19. században még maguk is dolgoztak velük. Baranyában török ló, szlavóniai ló néven ismerték a könnyű, apró, főként teherhordásban kiváló lófajtát, s az 1910-es évekig venni is szoktak belőle Szlavónia vásárain (Ecsedi I. 1914: 237; 620Herman O. 1914: 335; Kodolányi J. 1956: 123). Kecskemét összeírásaiban a 18. század második felében gyakran említenek „nagy serényű oláh ló”, „szép termetű moldvai ló”, „kis piros pej lengyel ló” nevezetű fajtákat (Szabó K. 1965: 73). A főként a Felföldön kedvelt lengyel ló tehát eljutott az Alföldre és Észak-Dunántúlra is. Ez szintén apró termetű lófajta volt, s gyakran nevezték podóliai fajtának (Galgóczy K. 1855: 308; Fél E. 1941: 61).

A keleti nyelvterületen három fontosabb tájfajta ismeretes: a hucul, a mokány és a székely ló. Ezeken kívül gyakran említődik az erdélyi ló, s Székelyföldön belül megkülönböztetik a békási és az oroszhegyi tájfajtát. Mokány lónak nevezik a havasi románok kicsiny, zömök teherhordó lovát. Máramarosban és a Gyalui-havasokban málhás állat. Marmagassága 110 cm, színe leggyakrabban sötétpej vagy fakó, üstöke, sörénye és farka bozontos (Herman O. 1914: 326; Hankó B. 1943: 18, 25). A hucul ló a Tisza forrásvidékén és a Kárpátok ezzel szomszédos keleti lejtőin élő ruszinok teherhordó állata. Zoológusok szerint ebben van a legtöbb a belső-ázsiai ősi lófajta, a taki (Equus przewalski Poljakoff) véréből és tulajdonságaiból (Hankó B. 1943: 30).

Az erdélyi ló az ősi magyar fajtával rokon, jó formájú, némileg a lipicaira emlékeztető fajta volt. Oláh Miklós az 1500-as években az erdélyi és székely lovak kiválóságát az arab, török lovakénál is jobban magasztalta. A 19. században a parasztok és az uradalmi ménesek „erdélyi” lovait is többen leírták. Nyilvánvalóan többféle keveréket, nemesített tájfajtát illettek ezzel a névvel, amelyekben azonban a keleti származási jegyek még átütőek voltak (Ecsedi I. 1914: 242; Hankó B. 1943: 11, 13; Gaál L. 1966: 451).

A székely ló a középkor óta számon tartott fajta. 1855-ben az ősi, „javítatlan” magyar lóhoz hasonlították, s megjegyezték róla, hogy még annál is kisebb. Brehm művének magyar kiadása (1929) szerint: „A székely ló a régi magyar parlagi ló változata, leginkább Erdély keleti részén található. Kisebb, zömökebb és durvább szervezetű a magyar parlagi lónál. Marmagassága 120-130 cm. Az utolsó fél évszázadban arab és lipizzai lovakkal nemesítették” (idézi: Hankó B. 1943: 18; Földes L. 1958: 32). A székely ló nem havasi teherhordó állat volt, hanem hátas- és hámos ló. Magas főtartással és magas lépéssel járt, jól ügetett és vágtatott. Jeltelen alig volt közte, annál több szürke, legyes szürke és szeplős. Aligha véletlen, hogy a székelyek közös származásukat a fehér lóhoz kötötték (Gyallay D. 1959: 219). Ez a totemisztikus képzetet megőrző szólásuk több változatban ismert. („A székelyek mindnyájan rokonok apáról, anyáról s a fehér kabala likáról.”) Az ősi magyar lótól az arabos küllem, az aránylag kis és száraz fej, az arányos, vastag nyak is elkülönítette. Átlagos marmagassága az 1940-es évek elején még mérhető egyedeken 135 cm volt (Hankó B. 1943: 26-28). Az utóbbi századokban a keresztezések következtében a székely ló tulajdonságai, méretei is nyilván változtak.

Egy 1842-ben készült vásárlajstrom szerint Csíkszereda Mihály-napi vásárain erős kereslet volt a kicsiny, zömök, de vérmes és tüzes székely csikók iránt. Székely-udvarhely vásárain, főként az Oroszhegyen, a Sóvidéken (Marosszék) nevelt „ere-deti, székely fajtájú” lovakat keresték. Marosszék és az egész Székelyföld leghíresebb lóvásárait Makfalván tartották. A székely lovat nagy számban vitték a Magyar Alföldre, ahol búzát nyomtattak vele (Nagy F. Ethn. 1979: 511-513). Csíkről a századfordulón azt közlik, hogy a hajdan híres székely ló már ismeretlen. „Mióta a székely 621huszár katonaosztály megszűnt s mióta a katonalovat a székelység nem maga tenyészti a maga számára, azóta a lótenyésztésnek is vége van.” (T. Nagy I. 1902: 29). Udvarhelyen szintén visszaesett e kiváló lófajta tenyésztése, s „a híres lótenyésztő községekben alig lehet jobb székely lovakat látni” (Barabás E. 1904: 29). A megye keleti részein azonban még éltek tiszta példányai ennek az apró termetű, dús sörényű, fürge és kitartó lófajtának. Udvarhelyen az oroszhegyi, Gyergyón a békási ló volt nevezetes tájfajta. Előbbi a Hargitán, utóbbi a Borgói-hágótól a Gyimesi-szorosig terjedő hegyvidéken élt. Mindkettő kis termetű, magashegyi lófajta volt. Az oroszhegyi ló marmagassága 14-15 marok (14 hüvelyk 3 vonal, azaz 147 cm), a békási lóé legfeljebb 130 cm. Mindkét fajta legelőn, erdőn élt télen is, istállót nem ismert (Orbán B. 1868: I. 96; Hankó B. 1943: 22; Gunda B. 1943b: 102-103; Földes L. 1958: 33-34). Az oroszhegyi ló az 1930-as évekre kiveszett, a békási fajta - amit Hankó a hucul lóval rokonított - az 1940-es években még létezett. További sorsáról sajnos nincs tudomásunk.