Miért jött létre az alapítvány? A lovak iránt érzett tisztelet és szeretet késztetett arra, hogy létrehozzuk a Bottyán Equus Hungária Közhasznú Alapítványt az öreg, beteg, sérült lovakért.

Gyermekkoromban nagyszüleimnek köszönhetően sok boldog nyarat tölthettem a lovak között. Sokszor elkísértem nagyapámat és két
csodálatos sodrott lovát a napi munkába. Olyankor csak ültem a szántás szélén és csodáltam őket, embert és állatot, ahogy nekifeszültek az igának.

Az igazi boldogság az volt, ha hazafelé nagyapám felültetett a hátukra. Úgy érzem, azokon a csodálatos hazafelé vezető utakon szívtam magamba a lovak verejtékező illatát, ami egész életemben elkísért, s ha visszagondolok, még most is érzem.

Felnőtté válásom után is vágytam a lovak közelségére, ezért különböző lovardákba jártam lovagolni. Itt találkoztam azzal a szomorú ténnyel, hogy egy olyan lónak, aki öregsége vagy sérülése miatt már addigi szerepét nem tudja betölteni, nem hoz
pénzt a tulajdonosának, utolsó útja a vágóhídhoz vezet.

Szívemhez közel állt egy ló, kora és sérülése miatt már nem lehetett őt lovaglásra használni, ezért a tulajdonos lemondott róla.

Azt hittem, megszakad a szívem. Éreztem, tennem kell valamit, hiszen ez
olyan igazságtalan és kegyetlen döntés az embertől. A lovak egész életükben minket, embereket szolgálnak, nem ezt érdemelnék tőlünk!

Döntésem nem volt kétséges. A lovat megvásároltuk, addigi életünket feladva vidékre költöztünk és létrehoztuk az alapítványt az öreg, beteg, sérült lovakért. Az alapítvány ötödik éve működik, igen csekély támogatottsággal, sokszor nehéz feltételek között. Szomorúan tapasztalom, ha állatvédelemről esik szó, mindenkinek a kutya jut eszébe, pedig ha visszanézünk a régmúlt időkre, a lovak legalább olyan régóta az emberek társai. A lovak segítségével jutottunk el távoli célok felé a
hátukon ülve, vagy hatalmas terheket kötve utánuk és még sorolhatnánk szerepüket az ember szolgálatában. És mi mégsem beszüljük meg őket, ha már nem tudnak minket szolgálni.

Magunkról!

Az elmúlt 5 év alatt sok nehézségen vagyunk túl, sok lemondással jár elhivatottságunk, de ettől teljes az életünk. Az évek során történt velünk sok jó és rossz egyaránt. Mint állatvédőnek, fáj látnom, hogy némely lovardában lovakhoz nem méltó körülmények között tartják őket. Fáj tudni, hogy szerte az országban felelősségteljes gondolkodás nélkül, hozzáértés hiányában asszisztálunk csikók fogantatásához, érvelve azzal, hogy ne álljon üresen a ló, nem törődve azzal, mi
lesz vele születése után.

Jelenleg 13 ló és az alapítványban, s történetük, sorsuk hasonló. Van köztük olyan, aki valamikor a versenypálya lelátójáról hangos biztatására rótta a köröket a sikerért, van olyan, aki a díjugratásban ért el sikereket és van köztük olyan, aki a
lovas kocsit húzta.

A megbecsülés ezekért a teljesítményekért elmaradt, de az én szívemhez egyformán közel áll mind és talán ők is úgy érzik, célba értek.

Lakossági bejelentésre mentettünk hatéves kancát, akit a gazdája méteres láncon tartott évekig. Hónapokig tartó huzavona után végül hatóság segítségével sikerült őt elkobozni kegyetlen gazdáitól. Úgy érzem, ez igen nagy előrelépés az állatvédelem nehéz útján. Mentettünk 4 hónapos csikót, akinek az orvosi vizsgálat során derült ki, hogy kb. 2 hónapja törött el a lába csűdben. Ki tudta ezt a szenvedést végignézni?! Ha időben orvoshoz kerül, talán lett volna esélye az életre.

Ha az ember ember tudna maradni a körülötte lévő állatvilágba n, akkor nemcsak nekünk kellett volna minden felelős helyett a ló szemébe nézni, és látni benne az iszonyatos szenvedést.

A lovak többsége a régi gazda, ill. állatszerető emberek közben járására kerültek az alapítványhoz. Reménykedem benne, hogy egyre több állatszerető emberhez jut el létezésünk híre, akik egyetértenek elhivatottságunkkal, és bármely segítség felaján-
lásával támogatna bennünket.

Az alapítványban élő lovaknak igyekeztünk minél természethez közelibb életteret kialakítani. Napjaik nagy részét legelőn és karámokban töltik, az éjszakákat angol boxban. Látogassanak el hozzánk! A kapu nyitva áll mindazok előtt, akiket megérintett elhivatottságunk, és helyeslik azt. Szeretettel várunk iskolásokat, óvodásokat. Szeretnénk velük beszélgetni az állatokkal szembeni meg
felelő magatartásról, felelősségteljes gondozásról, tudatosítani bennük, hogy az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények. Lovaink is örülnek a látogatóknak, szívesen veszik a simogatást, örömmel fogadják a részükre hozott répát, almát. Ha valakinek életkörülményei nem engedi, hogy lovat tartson, itt névlegesen örökbe fogadhat közülük egyet, bármi kor látogathatja, szeretgetheti. Természetesen ezzel a támogatási formával is hozzájárul az alapítványban élő lovak életének
szebbé, jobbá tételéhez.

Elhivatottságunk a lovak iránt érzett tiszteletünk, szeretetünk és tenni akarásunk végtelen- anyagi erőnk sajnos nem. Szeretnénk területünket, istállónkat bővíteni, hiszen hétről hétre kapunk segélykérést, de egyedül nem, tudunk segíteni. Az állatszerető emberek segítségével kérjük, hogy még sok pacinak tudjuk megadni a hozzájuk méltó és tisztességes, természetes mivoltukhoz legjobban hasonló megöregedés esélyét.

Támogatását előre is köszönjük!

Rédei Attiláné Éva és Rédei Attila az alapítvány vezetői