A ló származása és evolúciója
Az emlősállatok közül a ló fejlődéstörténetéről rendelkezünk a legtöbb ismerettel. Ez a fejlődés nem volt egyenes vonalú és töretlen, számtalan zsákutcát is tartalmazott, és két kontinensen -Eurázsiában és Amerikában- ment végbe, hol párhuzamosan, hol külön-külön.
A ma élő lovak őse mintegy 60 millió évvel ezelőtt élt. A leletek tanúsága szerint az egész állat kb. 25-50 cm közötti magasságú, rókaszerű testalkatú volt, mellső lábain négy, a hátulsón három ujjal. Testének súlya nem az ujjai hegyén, mint a mai lovakon, hanem a kutyákhoz hasonlóan az ujjai párnáján nyugodott. Ez az ősi lófajta, úgy tűnik, Európában hamar kihalt, Észak-Amerikában azonban a klimatikus változások hatására átalakult, fejlődött az idők során. A mai lovak őse tropikus erdőkben élő mindenevő volt, elsősorban lombbal és gyümölcsökkel táplálkozott. Az éghajlati változások hatására az erdők helyén síkságok jöttek létre és az ősló alkalmazkodott az élőhelyváltozáshoz: növényevővé vált, képes volt gyorsabban futni, hogy elmenekülhessen a ragadozók elől. Mivel ehhez a mozgáshoz csak a középső ujját használta, az oldalsók egyre kisebbek lettek. Az egész fejlődési folyamatnak lényegében három fő vonása volt:

• A testnagyság növekedése
• Az ujjak számának csökkenése és egyúttal a talponjárásról az ujjhegyen(patán)-járásra való áttérés
• A lombevésről a fűevésre való áttérésnek megfelelően megváltozott fogazat

Az ujjak maradványai a kapocscsontok, egyenlítőcsontok és szarugesztenyék. Ez a folyamat mintegy 10 millió évvel ezelőtt befejeződött. Az akkor élő Pliohippus volt az első ősló, amely csupán egyetlen, patával borított ujjat hordott mindegyik végtagjának végén. Ez az állat Észak-Amerika sztyeppéin élt, és a ma élő összes lóalkatú állat egyedüli ősének tekintjük. A faj későbbi, egészen a mai lovakig tartó fejlődése az amerikai kontinensen ment végbe, valószínűleg innen vándorolt át az akkor még létező szárazföldi hídon a mai Behring-szoros helyén Eurázsiába és Afrikába, ahol kialakultak a ma ismert fajok, alfajok. A lovak az eurázsiai hegységektől északra fekvő nagy síkságot népesítették be, míg a zebrák, szamarak és félszamarak az ázsiai és az észak-afrikai sztyeppéken terjedtek el. Később, több ezer évvel ezelőtt az amerikai kontinensen a lovak minden faja kipusztult. A jelenleg Dél-Amerikában található vadlovak a spanyolok által odaszállított európai lovak elvadult utódai. A jégkorszak végét csak egyetlen vadlófaj élte túl, mely két alfajra tagozódott: a tarpánra és a takira.

Viselkedés:

Aki lovakkal foglalkozik, annak fontos tudomásul vennie, hogy a lovak másképp érzékelik a környezetüket és a különböző ingerekre másképpen is reagálnak, mint az emberek. Ezeket a különbözőségeket ismernünk kell és mindig észben tartanunk ahhoz, hogy a lovakat megértsük. Bár a ló 5000 éve az ember tenyésztési befolyása alatt áll, viselkedését és létfeltételeivel szemben támasztott igényeit illetően nem változott lényegesen. Viselkedését alapvetően az határozza meg, hogy a ló eredeti életformáját tekintve (mint a legtöbb növényevő) zsákmányállat, menekülő állat és ez meghatározta a faj evolúciós fejlődését, anatómiailag és pszichológiailag is e szerint alakult, szelektálódott az állomány. Mivel a lovaknak meg kellett védeniük magukat a ragadozóktól, csoportokba szerveződtek, és ezeken belül különböző szociális magatartásformák alakultak ki. A szervezett működést lineáris rangsor biztosította, minden egyed a maga pozíciójának megfelelően viselkedett. Ha a csoportba új ló kerül, meg kell küzdenie a rangsorban elfoglalt helyéért. A csoport nagy előnye a „munkamegosztás”: nem kellett minden lónak egyfolytában a környezetét lesnie támadástól félve, néhány egyed (általában az idősebbek) figyelt, a többi nyugodtan táplálkozhatott, pihenhetett, stb. A ló még ma is csordaállat, egyedül nem érzi magát biztonságban. Élelemszerzés céljából nagy területeket kellett bejárniuk az egyes csoportoknak, ehhez jól fejlett csontozatra és izomzatra, illetve az ezt kiszolgáló, sok mozgáshoz edződött légzőszervre és keringési rendszerre volt szükség. A természetes szelekció révén folyamatosan javult az állatok felépítése, fizikai képessége (mindig a jobbak maradtak meg, ők tudtak szaporodni), illetve erősödött bennük a szociális hajlam. A csoport működését biztosító magatartásformák egy része öröklődő ösztön, a többit az idősebbektől látva vagy saját tapasztalataikon okulva tanulták meg a fiatal csikók.

Érzékszervek:

Látás:
A lónak, mint zsákmányállatnak lehető legszélesebb területet kell átlátnia, hogy a veszélyeket minden irányból észlelhesse. Legelés közben csupán a fej kis fordításával egész környezetét belátja. A szemek a fej két oldalán helyezkednek el, így látótere igen széles, de csak a közvetlenül előtte levő V alakú mezőt látja mindkét szemével, csak itt képes felmérni a távolságot. Az oldalsó területeket egy szemmel látja, itt nem lát élesen, de a legapróbb mozgásokat is érzékeli. Ezért ijednek meg könnyen a lovak, ha valami hirtelen megmozdul a környezetükben. Látják a mozgást, de nem tudják, mi az és milyen messze van. Ezért, ha tehetik, feléje fordulnak és mindkét szemmel megvizsgálják.
Az ember képes a közeli és a távoli tárgyakat is élesen látni, mert szemmozgató izmai a szemlencse görbületét megváltoztatják, ezáltal a szem belsejébe lépő fény mindig éles képet rajzol az ideghártyára. A ló esetében ez kevésbé lehetséges, mert szemmozgató izmai nem elég fejlettek. Ezt a hátrányt a természet úgy egyenlítette ki, hogy az ideghártya távolsága a lencsétől nem mindenhol egyforma, a ló fejének felemelésével vagy leengedésével képes a fénysugarakat az ideghártya más-más pontjára irányítani, ezáltal a kép élességét változtatni. Minél távolabbi tárgyat néz a ló, annál magasabbra kell emelnie a fejét. Fontos tehát, hogy a biztonságérzet eléréséhez nélkülözhetetlen tiszta látás elérése feltételezi a fej és a nyak szabad mozgását! Ez az egyik oka annak, hogy a ló néha kimondottan harcol a fejéért. A másik, hogy a túlzott mozgáskorlátozás pánikba hajszolja a lovat.
 

A ló szemének hosszmetszete. Fejét magasabban vagy alacsonyabban tartva különböző távolságban levő tárgyakat képes élesre állítani, mert ezáltal a fénysugarak az egyenlőtlenül görbült rerina más-más részére esnek.
A lovak a színeket is másképpen látják, mint az ember. Látnak színeket, de színspektrumuk szűkebb.

Úgy tűnik, legjobban a sárgát, narancssárgát és pirosat látják, de meg tudják különböztetni a zöldet is, a kékkel azonban már problémáik vannak. A lovak hasonlókép­pen látnak, mint a színvak emberek, vagyis nehezen tudják megkülönböztetni egymástól a piros és zöld színt, valamint, hogy sok mindent többé vagy kevésbé kéknek, sárgának vagy szürkének látnak.
Minden emlősnél két fajta fényelnyelő receptor van: pálcika alakú és csapsejtek. A vékony, rendkívül érzé­keny pálcikák a világosság és sötétség érzékeléséért felelősek, és ezért mindenekelőtt szürkület­ben, illetve éjszaka aktív állatok­nál fordulnak elő nagy számban. A lovaknak becslés alapján 20­szor annyi pálcika alakú, mint csapsejtje van, így sötétben sokkal jobban látnak, mint az ember, sőt, egy, az ideghártya mögötti fényvisszaverő réteg segítségével szinte olyan jól, mint a baglyok. A ló szeme nehezebben alkalmazkodik viszont a fény és árnyék gyors váltakozásához. Ez az oka annak, hogy sok ló húzódozik attól, hogy sötét pótkocsiba vagy helyiségbe menjen.
A színlátáshoz mindenesetre a kisebb számban jelenlévő csap­sejtek fontosabbak. Kék, piros vagy zöld fényt nyelnek el, és ez alapján kék, piros és zöld csapok­ra osztották fel őket. Minél több csaptípusa és látófestéke van egy állatnak, annál szélesebb a spekt­ruma a befogott fénynek.
Az ember és az emberszabású majmok rendelkeznek mindhá­rom csaptípussal, ezért őket trichromát látásúaknak nevezik. Több színárnyalatot meg tudnak különböztetni, mint a dikromát ló.
A lovaknak a kutyákhoz és más emlősökhöz hasonlóan csak két csaptípusuk van.

Hallás:
A lovak hallása nagyon kifinomult, jobb, mint az emberé: a mélyebb és a magasabb hangokat is képesek érzékelni és a nagyon halk zörejeket is előbb meghallják. A fülkagylóhoz tartozó számos izom lehetővé teszi, hogy füleit bármilyen irányba el tudja fordítani, így pontosan be tudja állítani a hang irányába. Az éles, hangos kiáltások megijesztik a lovat, míg a monoton, mély hang megnyugtatja.