Váczi Ernő: Lóbizalom

"Nagykátyúban elakadt a szekér..." dübörög dobhártyámon a mohácsi tamburások húrrezegretése, ami Deme János Farkas-csizmája nyomán gyorscsárdásba vált.,Kint vagyunk a kátyúból- érzékelem.
Más. Évezredes éhség első falatreményei 1945-ben. Földosztás utáni "se asszonyt, se gyereket, se lovat nem kímélő" paraszti reménysugarak. Mert "nincs az a szekér, amire több ne férne". Majd "adj neki a lőccsel, ha elakad". Így a népi bölcseletek sugalma, gyerekkori élményeimben. Magasan vendégoldalazott búzakévék tetejéről ostorozza méretes sodrott lovát a kocsolai horhosban a gazda.

"Se tüled, se hozzád". A reményt vesztett ló teljesen kimerülve, zablát-dobva, csak toporog. Állja már az ostornyelet is. Körülötte csődület, jó tanácsok özöne. Mi gyerekek a löszfal tetejéró11enézve izguljuk a tortúrát. Végül előkerül Csókás Pista bácsi, cingár félvért vezetve.
„- Fogja ki szomszéd!
- Fogja mellé!
- Nem, csak egyesben!" - szóváltások után, a 200 kilónál véznább, hókás félvér (nyakveregetés, szembolt simítás és fülbemarkolás bizalmával) száron vezetve nekifeszül és sokszorozott erővel kihúzza a szekeret a 100 méterre lévő kövesútig.

A soktanulságos eseten révedeztem a lukácsházai maratonnapon, amikor egyik tehetséges fiatal versenyző az utolsó akadályban elakadt. Segédhajtójával a damokleszi őt percben mindent megpróbáltak (szárkezelés, ostorhasználat, hanghatás, küllőzés, kocsifar-emelgetés), a kifulladt lovak zablát dobva, szemfehéret villantva, kivárták az ötperces sípszót. Elmaradt az akadályok közti praktikus rápihentetés, a felkészülés során gyakorlandó bizalmi kontaktus vonzereje, a nyakveregető, száronvezetés szimbionta deleje - a feladat megoldhatóság lóbizalma.

Váczi Ernő

Parasztgyerek pesti szolgálatba

Idősebb testvér, illetve rokon, aki már évek óta Pesten dolgozott, helyet szerzett a kisebbiknek is. Ilyen rokoni beajánlással került Gyurka is a fővá ...

Idősebb testvér, illetve rokon, aki már évek óta Pesten dolgozott, helyet szerzett a kisebbiknek is. Ilyen rokoni beajánlással került Gyurka is a fővárosba a piaristákhoz. No, nem diáknak, először mint kifutó dolgozott a konyhai személyzet mellett. Volt ezek között egy nagytudású főnökasszony, egy konyhalány, egy kávéslány, meg a Gyurka, a kifutó. Különben ebben a piarista házban igen sok személy élt, tanárok, diákok, háziszolgák, meg olyan férfiak is, akik lifttel szállították az ételt a konyhából az emeletre. Télen a fűtéshez a Felvidékről jöttek tót emberek, ilyenkor otthon nem volt munka, a pénz meg jól jött a népes családnak.

Gyurka tizenhárom éves korában került ide. Teltek-múltak a hónapok, évek, Gyurka igen szépen kifejlődött. A bőséges és igen jó koszttól tizenhat éves korára már kész legény formája volt. A főnökasszony illemre és jómodorra is tanítgatta a jótermetű, szép piros arcú legénykét. Szükség is volt erre, mert mint kifutó, a konyhai izenetekkel gyakran meg kellett jelennie a piarista főnök előtt is. Abban az időben nem voltak villamosok, autók, lófogatok szállították a népet. A piaristákat is. Nekik is voltak szép lovaik, elegáns hintójuk és egyenruhás kocsisuk. Egyik nap hallja ám Gyurka, hogy a nevét kiáltja a piarista főnök:

-Gyurkaa! Jöjjön fel gyorsan!

Gyurka fölsietett az emeleti irodába, illemtudóan köszönt, és szép egyenes tartással állt.

- Tessék parancsolni méltóságos úr.

- Gyurka fiam, ki az az idegen ember, aki az udvaron a kocsit mossa?!

- Méltóságos úr kérem, nem tudom ki az, nem ismerem, most látom először.

- A kocsis hol van?

- Méltóságos úr kérem, úgy tudom, a kocsis alszik.

- Alszik! Nappal! Gyurka, most azonnal küldje ide hozzám az irodába a kocsist is, meg a portást is!

Az történt, hogy a kocsis éjjel valahol mulatni volt, és nappalra lepénzelt egy embert a kocsimosásra. Ő meg azalatt aludt. A portást a méltóságos piarista főnök lepirongatta, amiért idegen embert beengedett, a kocsist meg azonnal elbocsájtotta az állásából. Délután amikor a méltóságos úr a konyhai főnökasszonnyal beszélte meg a másnapi ebédet, ugyancsak nagy volt a gondja.

- Tessék hozzászólni főnökasszony kérem, olyan nagy bajban vagyok! A kocsist muszáj volt azonnal elküldenem, de hát a szögről nem akaszthatok le azonnal egy új kocsist! Honnét szerzek én most hamarosan egy rendes kocsist?!

Mindketten mélyen elgondolkodtak, aztán megszólalt a főnökasszony: - Méltóságos úr kérem, nekem eszembe jutott valami, ha megtetszik engedni, én ajánlanám kocsisnak a mi Gyurkánkat.

- Melyiket, kérem, a kifutót kocsisnak?

- Igen őt, a Gyurka parasztszülők gyermeke, Dunapenteléről jött Budapestre.

- A Gyurka? El se tudom képzelni kocsira, inkább katonatisztnek, igen csinos, fess!

- Nem szívesen válok meg tőle méltóságos úr kérem, de ajánlanám, szorgalmas, friss, tisztelettudó, sok hasznát veszem itt a konyhán, de hát, ha ilyen szükségben tetszik lenni, pillanatnyilag.

- Köszönöm, tessék felküldeni Gyurkát.

- Tessék parancsolni méltóságos úr.

- Gyurka fiam, azt hallom, maga vidékről került Pestre. Tudna lóval bánni, tisztogatni, abrakolni, lovat hajtani? Szóval, a bakon ülni.

- Méltóságos úr kérem, hát persze, mindent tudok én, amit kocsival, lóval kell bánni. Kilenc éves koromba már én fuvaroztam a susztert Pöntölérül Hercegfalvára. Mindent tudok a lóval!

- Figyeljen ide Gyurka fiam, tudja, a kocsist elküldtem, pillanatnyilag nincs senkim a lovakhoz, úgy gondoltam, ha maga vállalná.

- Nagyon szívesen, méltóságos úr kérem!

- Gyurka fiam, fölpróbálja azt a szép új kocsis egyenruhát, úgy látom, jó lesz magára. Reggel kilencre ideáll a ház elé a hintóval, teszünk egy próbautat a Városligetbe.

Nagyot néztek reggel a méltóságos úr is, meg a piarista tanár úr is. Ragyogott a kocsi, a lovak is. Az egyenruhát mintha rászabták volna a legénnyé fejlődött, jótermetű, széparcú Gyurkára. Kezét nyújtotta az uraknak a felszálláshoz.

- Édes fiam, hát akkor a városligetbe, a fasorba.

- Gyiiii! - lehelte Gyurka boldogan a lovak felé. A boldogságtól, hogy újra lovakat hajthat, könny szaladt a szemébe.

Később előreszólt a méltóságos úr: - Kocoghatnak. Aztán, egy idő múlva ezt mondta: - Szaladásra biztassa őket, fiam.

- Kitűnő, pompás! - mondta a két úr egymásnak. Beértek a fasorba, az urak sörözni mentek, de a kocsisról sem feledkeztek el, neki is küldtek egy korsóval. Ez aztán igen! Úriember lettem! Szép ruha, szép kocsi, Városliget, korsó sör! Pesten még a kocsis is úr!

Sétakocsizás után Gyurkát az irodába hívták.

- Hát kérem, Gyurka, gondolkodtam. Mondja, lenne kocsis nálunk? Szeretném magát megtartani. Elfogadja?

- Elfogadom, vállalom, méltóságos úr kérem.

- Jó! Legyen ezután is gondos, rendszerető.

- Úgy lesz, méltóságos úr kérem, igyekezni fogok.

- Egyelőre harminc korona lesz a fizetése.

- Köszönöm szépen, méltóságos úr kérem.

Gárdonyi Géza: Két katica-bogár A szürke. Régente voltak barlanglakók; a jövő történetírója beszélhet kávéházlakókról is. Kivált így télen látni a nagyablaku kávéházakban embereket, akik ott tétlenkednek napestig; legfeljebb azt a sok szénát-szalmát fogyasztják, amit a hír-sajtó vet napjában kétszer az asztalokra. Egy januáriusi estén magam is ott ültem az egyik ablaki asztalnál. Magamat a hely melegébe felejtve, bámultam ki az ablakon a havas utcára. A kávéház előtt bérkocsi-állomás van. A villamos lámpások fehér fényében valami három egyfogatu vesztegelt ottan, várva a jószerencsét. Az ablak előtt egy szürke ló álldogált, nagyfejű és vén. A hátát vörös pokróc födte, de azért fázott: rossz buckós térde remegett, és a zablája láncán zuzmara ült. A kocsis a bundájába burkoltan aludt a bakon. A lámpás erős fénye éppen a lóra világított. Olyan különös volt a szomorú, elcsigázott állat, amint ott álldogált lógó fejjel, a rátűző erős villamfénytől hunyorgatva, fáradt álmosan és késő estén, a zordon hidegben, várakozva az utasra, aki neki senkije, de aki ha megjelenik, őneki ostorral metszenek a nyaka közé s rohannia kell a kocsival és a teherrel a havas éjszakában, a merre űzik. Ó, t.e szegény rabszolga! te négylábu ingyen napszámossa az emberiségnek! te gyámoltalan buta óriás! hogyan nem tudod te meggondolni, hogy azok a szijjak, amelyek téged a rúdhoz kötnek, egy rántásodra elroppannának s rabszolgatartód lábadnak egyetlen ütésétől elejtené az ostort, amellyel életed hosszán át mögötted hóhérkodott! Mi jogon nevelt ő rabbá? Mi jogon üt-ver? Nincs-e neked annyi jussod a magad életére, a Földre, a szabadságra, mint az embernek? A ló, mintha értette volna a gondolataimat, nagyot bólintott. Aztán ismét állt mozdulatlanul. Már tizenegy felé járt az éjjeli idő, mikor az ablak előtt egy fiatal házaspár jelent meg. Mind a ketten prémes bundába öltözöttek: a férfi feketébe, a nő fehérbe. A bunda gallérja fel volt hajtva a fülökig. Megálltak a bérkocsi előtt. A férfi néhány szót mondott a kocsisnak. A nő a kávéház ablakára pillantott, s megérintette a férfi karját. A következő percben berontottak mind a ketten a kávéházba. Hát egy barátom volt, egy amerikai református pap, meg a felesége. - Jössz velünk! - mondotta a pap. - Legalább egy teát iszunk együtt! A pap (ugyan most nem pap) csak éppen házasodni jött haza, s itt Budapesten csak éppen megpihen. A leányt az én ajánlatomra vette el. Őszintén örültem, hogy látom őket. - Csak egy teára, - könyörgött a rózsásképű asszony - Hiszen negyedóra alatt ott vagyunk! - És maradsz, ameddig akarsz. Kifordultunk az utcára. A pap kinyitotta a bérkocsi ajtaját. - Dehát ebbe be se férünk, - mondottam. - Én másik kocsiba ülök. - Meg akarsz szökni! - kiáltotta vígan a pap, a karomat megragadva. - De hiszen elférünk itt hárman, - szólt az asszony a kocsi szegletébe húzódva. - A kocsi kétüléses. Maga ide ül mellém, Pali velünk szembe. Arra gondoltam, hogy ennek a vén szürke lónak sok lesz ennyi ember, hogy van itt erősebb ló is, vagy hiszen a kétfogatu kocsik állomása sincs messze, de nem juthattam szóhoz: Pali betuszkolt a kocsiba. - Aztán jól hajtson! - kiáltotta ki az asszonyka a kocsisnak. - Egy korona lesz a borravaló! - kiáltotta Pali is. Azzal becsapta a kocsi ajtaját. Az asszony örömtől ragyogva nézett reám. A kocsiba behallatszott, amint az ostor rácsattog az öreg szürkére. A kocsi megindult robogva. - Hol laktok? - kérdeztem kedvetlenül. - Egy öreg rokonomnál, - felelte Pali. - Emlékszel tán az öreg huszár-ezredesre? - De most nincs itthon, - folytatta az asszony. - A lakása egészen a mienk. - Oda van a japánoknak lovat venni, - magyarázta Pali. - Ha akarod, meg is hálhatsz nálunk. - Köszönöm, - feleltem. - Félórát veletek töltök, aztán visszatérek. A kocsi meglassúdott. Hallottam, hogyan vagdal a kocsis a szürkére. Az ostor hatását érezni lehetett különben a kocsi megrándulásából is. - Fázik? - kérdezte az asszonyka. - Köszönöm, - feleltem, - nem fázom. A Lánchídon lépésben haladt át a szürke. De mikor a hídról legördült a kocsi, a kocsis ismét erősen megcsapkodta. - Csak nem a várban laktok? - kérdeztem aggódva. (Palihoz kellett a kérdéseket intéznem, mert az asszonyka folyton csevegett.) - Hát majdcsaknem, - felelte Pali, - nem messze a kaputól. Csakugyan az Albrecht-úton kanyarodtunk föl. Az út sikamlós volt: a szürke meg-megcsúszott. Olyankor a kocsis ugyancsak ráhúzkodott az ostorral. Végre megálltunk. A ló gőzfelhőket bocsátott orrából-szájából. A kocsis betűzte az ostort a tartóba. - Itt a díja, meg a korona - mondotta Pali. - Még egy hatost adj ennek a derék embernek, - szólt az asszony, a ház csengetyűjét megnyomva. Pali átadta a pénzt és hozzám fordult: - Várjon itt rád, ugye? - Nem, ne várjon - feleltem. - Azt hiszem, itt a közelben találok majd kocsit. Ennek a lova már fáradt. - Fáradt? - hörkent meg a kocsis. - Akár Gödöllőre is elviszem ma még az urat. Bementünk anélkül, hogy a kérdést elintéztük volna. Az asszony teát rögtönzött. Jó tea volt. Félóra helyett egy órát töltöttem náluk. Mikor elbúcsúztam tőlük, a szürkét ott találtam a ház előtt. - Minek várt? - szóltam boszúsan a kocsisnak; - mondtam, hogy nem megyek magával. De hideg szél csapott az arcomba, az az éles, csikaró téli szél, amely ellen nem védelem a téli bunda se. Ebben a szélben átmenni a Lánchídon, nem nekem való sport. Arra gondoltam, hogy a kocsinak így is, úgy is haza kell térnie s egy emberrel több vagy kevesebb, nem sokat változtat az agg szürke terhén. A kocsis megcsavarta a fékezőt: lépést ereszkedtünk le a hegyről. A Lánchídon is csöndesen mentünk át. A Ferenc-József-téren aztán a kocsis erősen rávert. a szürkére. Éppen kinyitottam az ajtót, hogy rászólok, mikor a szürke a Dorottya-utca elején az aszfalton elsikamlott: térdre bukott. A szerencsétlen állat jó néhány métert csúszhatott a térdén: úgy maradt. A kocsis először csak ültében vagdalta az ostorral, aztán felállt, és teljes erejével ütötte-vágta, miközben persze káromkodott is. Kiszállottam a kocsiból, és átadtam neki az egész út díját. - Ugyan legyen irgalommal, - mondottam búcsúzásul. - De Máriája ne legyen! - felelte a kocsis. Azzal leugrott a bakról, és neki az ostornyéllel a szürkének: agyba-főbe dühölte-duhogolta a szegény párát. Az öreg ló meg-megrándult az ütésekre, a fejét el-elkapta. De hogyan néma az állat! hogyan nem kiálthat semmi hóhérlásra! Végre a kocsis felcihelte-rihelte-rángatta. Aztán visszaugrott a bakra és irtóztatóan megvagdalta az öreg szürkét. A kocsi gyorsan eldörgött-eltűnt előlem az éjszakában. Nekem aztán rossz álmaim voltak Az öreg ezredest láttam, amint egy huszárcsapat előtt állt és attakot vezényel. A lovak fújva és horkolva robognak. A domb a cél, amelyen én állok. Ahogy oda fölérnek, minden ló a szemét elforgatva liheg: alig bírnak nyugodtan megállani. Az egyik tiszt lovában megismertem a szürkét. Milyen szép, fiatal paripa most! De miért rohant ilyen buzgón? Mi neki az attak? Mi köze neki, a békés mezők állatának, a katonasággal, attakkal, hadi gyakorlatokkal? Ahogy a szemem a huszárok csizmájára fordul, látom, hogy a sarkantyúk véresek. Kedvetlenül szállok le a dombról. Szinte jól esik a szememnek, hogy szántóföldek közé jutok. Az ébredő füvet napsugár csókolja. A földeken mindenfelé ökrök és lovak szántanak. Egy ember vet. Az út mellett, amelyen haladok, egy szürke ló vonja az ekét. Bámulva látom, hogy ez az én nagyfejű, buckós térdű budapesti szürkém! Hogy a manóba kerül ide? Mért húzza az ekét, ezt a nehéz durva vasekét? Hiszen ő nem eszik abból a búzából, vagy abból a rozsból, amit ide vetnek! S vonszolja az ekét feszült inakkal, dagadozó erekkel, megállás nélkül, pihenés nélkül. Látom pedig az erőlködésén, hogy meg van fáradva. Néha meg is lassúdik, mintha lélekzeni akarna, de a paraszt ilyenkor rácsíp az ostorral. - Nye te, nye! A szürke oldalán és hátán hosszu vörös vonalak látszanak. S halad az eke: cipeli, vonszolja a szürke, némán, türelmesen, panaszhang nélkül. Reggel korán keltem. Szeles, rút, hideg reggel volt ez. Hogy az említett kávéház van legközelebb, ismét odamentem reggelizni. Amint kinézek az ablakomon, látom, hogy a szürke ott áll. Ugyanaz a nagyfejű, buckós térdű szürke. Áll szomorún, mint tegnap. Vajjon miket gondol?

A ló, a róka és az oroszlán
Aesopus meséje

Volt egyszer egy ló; hosszú ideig derekasan szolgálta a gazdáját, hanem aztán szép lassan megöregedett, és már nem bírta nagyon a munkát. Akkor a gazda azt mondta neki:
- Kivénhedtél, öreg jószág, semmi hasznodat sem vehetem többé. Mehetsz hát, föl is út; le is út; de ha bebizonyítod, hogy még van erő benned, és ide bírsz hozni egy oroszlánt az udvaromba, szorítok neked egy kis helyet az istállómban. Világgá ment nagy búsan szegény öreg ló; ment egyenest az erdőbe, hogy itt legalább megvédjék a lombok az esőtől; közben azon tűnődött, milyen hálátlan a világ; s milyen kegyetlenül elbántak vele öregségére. Egyszer csak; ahogy ment, mendegélt, valaki megszólította:
- Hát te mit lógatod a fejedet? A róka volt. - Keserves; nagy okom van nekem arra, hogy a fejemet lógassam! - sóhajtotta a ló, és elmondta a rókának, mit mondott a gazda.
- Mi sem könnyebb ennél! - mondta a róka. - Majd én segítek neked; csak ügyelj a szavamra, és fogadd meg a tanácsomat. Egyelőre semmi mást nem kell tenned, mint leheverned itt az ösvény mellett, mintha halott lennél. A ló elnyúlt az ösvény mellett, és holtnak tette magát, a róka meg szaladt az oroszlánhoz, aki ott lakott nem messze egy barlangban. - Egy döglött ló fekszik az ösvény mellett - mondta az oroszlánnak. - Gyere érte, soha nem jutottál még ilyen olcsón ilyen dús lakomához! Az oroszlánnak nem kellett kétszer mondani; ment a rókával, meglátta a lovat, örömében hörrent egyet, és nyomban neki akart esni. - Várj csak! - mondta a róka. - Ha itt elkezdesz lakmározni, még meglát a vadász; és beléd ereszt egy golyót. A barlangodban sokkal nyugodtabban elfogyaszthatnád ezt az ajándék ebédet.
- Az igaz - hagyta helyben az oroszlán -, de hogy vigyem a barlangomba?
- Majd én segítek - mondta a róka. - Hozzád kötöm a lovat; és behúzhatod az odúdba. Csak légy türelemmel, és tégy mindent úgy; ahogy mondom. Azzal a ló farkához kötözte az oroszlán két lábát; majd miután jó erősen megkötötte, úgyhogy az oroszlán mozdulni sem bírt, rászólt a lóra:
- Rajta, szürke, húzzad! A ló fölugrott, kocogni kezdett a gazda háza felé, húzta maga után a farkához kötött oroszlánt. Az oroszlán bömbölt, ahogy a torkán kifért, de szabadulni nem bírt, olyan jól megkötötte a róka. A gazda előjött házából a rettentő üvöltésre; látta, hogy hozza a ló az oroszlánt; elrémült, aztán elszégyellte magát; az oroszlánt keményem gúzsba kötötte, a lovat meg bevezette az istállóba, tiszta szalmát terített alája; s élete fogytáig jóltartotta. 

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Ló Szerafin legyőzi önmagát

,,Ha egyszer tíz percig csend lenne itten, az lenne ám a szép'' - gondolta Mikkamakka, és lehunyta a szemét. A fülét is lehunyta volna, de tudvalevő, hogy a fülét senki sem tudja behunyni. Még Mikkamakka se. Esetleg befoghatta volna, de minek? Mert éppen őfeléje közeledett a lárma, a hejehuja, a hipszihopsza. Vacskamati, Aromo és Bruckner Szigfrid hejehujázott és hipszihopszázott. Érteni ugyan semmit sem lehetett a kajdácsolásból, de hogy ezek valamin igen felháborodtak, az már egyszer biztos.
 
Ott is voltak már Mikkamakka előtt.
 
- Hencegős! - ordította Vacskamati.
 
- Nagyképű! - kiáltozta Aromo.
 
Bruckner Szigfrid egyenesen így bődült el:
 
- Nagypofájú!
 
- Kicsoda? - kérdezte Mikkamakka.
 
- Ló Szerafin! - bömbölték kórusban.
 
- Nem hiszem - mondta Mikkamakka.
 
Ezek hárman annyira meglepődtek, hogy tátva maradt a szájuk. Még az ordibálást is abbahagyták.
 
- Még hogy nem hiszed - szólalt meg végre szemrehányó hangon Vacskamati -, amikor hárman mondjuk neked?
 
- Először is nem mondjátok, hanem ordítjátok, harsogjátok, bömbölitek. Másodszor pedig, nem természete.
 
- Kinek?
 
- Ló Szerafinnak.
 
- Micsoda?
 
- A nagyképűség.
 
- Na hát akkor gyere, nézd csak meg magad! - kiabált nekivörösödve Aromo, és rángatni kezdték Mikkamakkát a tisztás másik vége felé. Oda is rángatták egykettőre. Már csak azért is, mert magától is ment volna.
 
Ott állt Ló Szerafin, a kék paripa, egy szarvasbőrdarabbal tisztogatta a szemüvegét. Szelídnek látszott, mint a ma született bárány. Mikkamakka meg a rángatástól zordan így szólt hozzá:
 
- Miféle nagyképűsködés folyik itt?
 
- Hol? - kérdezte Ló Szerafin, és körülnézett. Hogy jobban lásson, a szemüvegét is feltette.
 
- Na látod, még tetézi is?! - kiáltotta Aromo. - Ez már több a soknál. Hát nem te nagyképűsködtél itt az előbb?!
 
- Én? - nyitotta tágra a szemét Ló Szerafin. - Ne haragudjatok, nem tudom, miről beszéltek.
 
- Majd én emlékeztetlek! - rikácsolt Bruckner Szigfrid. - Azt mondtad, mindenkinél gyorsabban tudsz futni.
 
- Az igaz, azt mondtam - bólintott Ló Szerafin.
 
Mikkamakka csak ámult-bámult, nem akart hinni a fülének. Ilyeneket állít ez a szerény, kedves Ló Szerafin. Hiszen sohasem volt nagyképű. Már éppen szóra nyitotta a száját, de Vacskamati közbevágott.
 
- A gazellánál is gyorsabban, mi?
 
- Igen - bólintott Ló Szerafin, és elpirult.
 
- És a gepárdot is lepipálod, mi? - szájaskodott Bruckner Szigfrid.
 
- A gepárdot is - mondta Ló Szerafin, és még jobban elpirult.
 
- És talán - kérdezte drámai hangon Aromo a fékezhetetlen agyvelejű nyúl -, és talán engemet is?
 
- Ne haragudj, Aromo - mondta ekkor szégyenlősen Ló Szerafin -, tégedet is.
 
Már a füle hegye is piroslott, annyira szégyellte magát.
 
- Hazugság - mondta Aromo.
 
- Nem hazugság - rázta a fejét Ló Szerafin.
 
- Akkor miért pirultál el? Még a füled hegye is piros - mondta Mikkamakka.
 
- Te se hiszel nekem - nézett rá szomorúan Ló Szerafin. - Azért pirultam el, mert irtózom a dicsekvéstől.
 
- Akkor meg mit dicsekszel itt! - hadonászott Bruckner Szigfrid.
 
- Csakhogy nem dicsekszem, az igazat mondom. És bár az igazat mondom, mégis olyan, mintha dicsekednék. - Elhallgatott. - Ez így elég zűrzavaros... Mikkamakka...
 
- Értem én, értem - bólogatott Mikkamakka. - Az lesz a legjobb, ha versenyt futsz velük. Az a tiszta dolog.
 
- Szívesen - kapott a szón Ló Szerafin. - Rajta, már futhatunk is!
 
- Úgy van, versenyt futunk! - lobogott Bruckner Szigfrid. - Sok beszédnek sok az alja.
 
El is indultak azonnal a Nagyrét felé. Akkora volt ez a Nagyrét, hogy egyik végéről éppen hogy csak látni lehetett a másikat. Alig-alig. Nem beszélve a másik végéről. Mert onnan meg az egyiket lehetett alig-alig látni. Szóval jókora rét volt. Éppen versenyfutásra való.
 
- Arról fussunk erre, vagy erről fussunk arra? - kérdezte Bruckner Szigfrid.
 
- Nekem mindegy - mondta Ló Szerafin.
 
- Még hogy mindegy, neki teljesen mindegy, hogy arról erre vagy erről arra! Pedig ha erről arra - háborgott Bruckner Szigfrid -, az éppen ellenkezője annak, mint ha arról erre. Éppen ezért...
 
Mikkamakka félbeszakította a szóáradatot.
 
- Akarsz futni, vagy sem?
 
Persze megint fején találta a szöget. Mert Bruckner Szigfrid hímezett és hámozott, majd azt mondta:
 
- Egyelőre elég lesz neki egy nálam gyengébb ellenfél is. Az is ellátja a baját. Mondjuk, Aromo vagy Vacskamati. Ha ők vesztenek, amit kötve hiszek, akkor jövök én.
 
Ezt szépen kitalálta. Somolygott is a bajsza alatt Mikkamakka.
 
Vacskamati meg nagyban helyeselt.
 
- Igaza van Szigfridnek! Elég ha Aromo legyőzi. Igaz, Aromo?
 
- Mint a sicc, úgy otthagyom! - pöffeszkedett Aromo.
 
- Akár indulhattok is - mondta Mikkamakka. - Elfuttok az erdőszélig meg vissza. Jó?
 
Bólintottak.
 
- Hohó! - szólt közbe Bruckner Szigfrid. - És ha csalnak?
 
- Csalnak? Miért csalnának? - csodálkozott Mikkamakka.
 
- Hát a győzelemért - mondta Bruckner Szigfrid. - Valamelyik jóval előbb megfordul, mintsem elérné az erdő szélét, és uzsgyi, vissza. Mintha már ott lett volna. Akkor mi van?
 
- Akkor az csaló, nem győztes - mondta Mikkamakka. - De ha már ennyire kötöd az ebet a karóhoz, hát legyen. Mindegyik versenyző köteles egy gallyat hozni az erdő szélén álló tiszafáról. Az lesz a bizonyíték, hogy ott jártak.
 
- Ez az - mondta Bruckner Szigfrid. - Indulhattok.
 
Háromra indultak is. Sitty, Aromo, sutty, Ló Szerafin. Már csak két kicsi pont a távolban. Aztán már csak egy kicsi pont a távolban, mert ugye Aromo jóval kisebb, mint Ló Szerafin, hamarabb el is tűnt szem elől.
 
- Alhatunk is egyet, ameddig visszatérnek - vélte Bruckner Szigfrid, s már alkalmas fekvőhely után kutatott a tekintetével, de Vacskamati fölkiáltott.
 
- Jön már Aromo!
 
- Ilyen hihetetlen gyorsan? - csodálkozott Mikkamakka, de akkor ő is meglátta a közeledő pontocskát. - Nicsak - mormogta -, ez aztán gyors lábú legény!
 
- Mondtam én, hogy úgy legyőzi Ló Szerafint, mint a pinty - örvendezett Bruckner Szigfrid.
 
- Nono! - mondta Mikkamakka.
 
A pontocska nőtt, nődögélt.
 
- Csak a szája nagy ennek a Ló Szerafinnak - jegyezte meg Vacskamati, de bizony a végén nagyon elhalkult a hangja.
 
- Nono! - mondta Mikkamakka.
 
Mert akkor már öklömnyivé nőtt a pontocska, aztán dinnye nagyságúvá, aztán meg a vak is láthatta, hogy nem Aromo száguld ott, hanem Ló Szerafin.
 
Sitty, ott is volt mellettük, szusszant egyet, és odaadta a tiszafagallyat Mikkamakkának.
 
- És Aromo? - kérdezte Bruckner Szigfrid.
 
- Találkoztam vele - mondta szerényen Ló Szerafin -, nagyon igyekezett.
 
Ehhez bizony nem fér kétség, Ló Szerafin első lett. Jó félóra múlva vágtatott be Aromo, még a nyelve is kilógott, totty le a földre, a zöld gallyat maga mellé ejtette.
 
- Hát te, phű... olyan gyors vagy, phi... - lihegett -, mint a szélvész. Most már elhiszem, hogy nem győzhet le senki.
 
Ló Szerafin lehajtotta a fejét, meghatódott.
 
De nem ám Bruckner Szigfrid!
 
- Még hogy senki! - hadonászott. - Haha! Jó vicc. Mert egy vacak nyulat legyőzött. Most majd Vacskamati móresre tanítja.
 
- Én? - ijedt meg Vacskamati, akinek amúgy sem volt erős oldala a futás.
 
- Te hát - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, és kacsingatott, integetett Vacskamatinak.
 
- De hiszen láttad, hogy mint a szélvész - próbálkozott Vacskamati, de Bruckner Szigfrid nem is engedte neki végigmondani, valamit sutyorogni kezdett a fülébe. Vacskamati visszasutyorgott.
 
Sutyorogtak, motyorogtak.
 
Aztán: hihi, nevetett Vacskamati, meg höhö, nevetett Bruckner Szigfrid. Hihi-höhö.
 
- Majd én most megtanítlak - mondta Vacskamati Ló Szerafinnak, és fénylett az orra hegye.
 
- Még hogy te! - dühöngött Aromo. - Végig se tudod futni a távot.
 
- A legyőzött tartsa a száját! - legyintett Bruckner Szigfrid. Összenevettek Vacskamatival.
 
No de Mikkamakka jól látta ám, hogy min mulatnak. De nem szólt semmit.
 
El is indult a két futó. Vacskamati lassan kocogva, Ló Szerafin meg, mint a nyíl. Kisvártatva eltűntek mind a ketten. Csend lett, csak Bruckner Szigfrid heherészett.
 
- Még hogy a leggyorsabb! Majd most megkapja - mormogta.
 
Na és akkor, lássatok csodát, föltűnt a láthatáron Vacskamati, lobogtatta a zöld gallyat. Futott, ahogy a lába bírta. Ló Szerafin meg sehol.
 
- Na mit mondtam, látjátok?! - ugrált Bruckner Szigfrid. - Odanézz! Nézd a győztest!
 
Ám ekkor a távolban megjelent egy ici-pici pont. Vacskamati már csak száz méterre volt a céltól. A pont dinnye nagyságú lett, Vacskamatinak már csak ötven méter. Már csak húsz. És jött száguldva Ló Szerafin. Vacskamatinak már csak tíz méter, és puff, elsüvített mellette Ló Szerafin a zöld gallyal.
 
- Hahaha - nevetett Mikkamakka -, első Ló Szerafin, második Vacskamati!
 
Ló Szerafin most már lihegett egy kicsit.
 
- Nem is tudtam, hogy te ilyen gyors vagy - lihegte elismerően Vacskamatinak.
 
Vacskamatit ette a méreg.
 
- Csak pár lépés hiányzott - mormogta.
 
Mikkamakka meg nevetett, nevetett.
 
- Aha - kapott a homlokához Aromo -, én meg még azt hittem, Vacskamati gyorsabb nálam.
 
- Miért, talán nem gyorsabb? Te egy héttel Ló Szerafin után értél a célba, őt meg alig tudta legyőzni - mordult rá Bruckner Szigfrid.
 
- És a gallyak?! - dühödött meg Aromo.
 
Bruckner Szigfrid csuklott egyet.
 
- Miféle gallyak?
 
Vacskamati is csuklott egyet.
 
- Láttad ezt, Mikkamakka - ordította Aromo -, láttad?
 
- Láttam hát - nevetett Mikkamakka. - Azt nevetem, hogy még így sem sikerült.
 
Ló Szerafin ebből az egészből nem értett semmit.
 
- Mi az? Mi történt? - kérdezte.
 
Aromo odaugrott hozzá.
 
- Számold csak meg a gallyakat! Hány tiszafagallyat látsz?
 
- Egy, kettő, három - számolt Ló Szerafin. - És a negyedik?
 
- Ez az! Éppen ez az! - kiabált Aromo. - Hol a negyedik?
 
Mikkamakka csak mosolygott.
 
Földerült Ló Szerafin képe is.
 
- Ja, most már értem.
 
Nevetett, ahogy a torkán kifért.
 
Bruckner Szigfrid meg Vacskamati nagyon sunyított.
 
Kiderült a csalás.
 
Mikkamakka már azt is jól látta különben, amikor Vacskamati az Aromo hozta zöld gallyat a blúza alá rejtette. Azt is jól látta, amikor Vacskamati verseny közben, tisztes távolra tőlük egyszer csak lefeküdt a fűbe, kicsit várt, előkotorta a zöld gallyat, és elindult visszafelé. Arra persze nem gondolt, hogy Ló Szerafint így sem tudja legyőzni. Mert elfelejtette, hogy Ló Szerafin csodaló. Azaz lócsoda. Vagy mi a szösz!
 
- Nincs más hátra - mondta ekkor Mikkamakka -, vagy elismeritek; hogy Ló Szerafin nem nagyképűsködött a mese elején, csak az igazat mondta...
 
- Vagy? - kérdezte Bruckner Szigfrid.
 
- Vagy te versenyt futsz vele, és legyőzöd.
 
- Én? Én fussak versenyt egy közönséges kék csodalóval? Aki ráadásul szemüveges is. Vagyis rokkant. Azt már nem, annyira nem alacsonyítom le magam.
 
- Akkor pedig neki van igaza - próbálta lezárni a vitát Mikkamakka.
 
- Már pedig nincs - toppantott Bruckner Szigfrid.
 
- Akkor fuss vele versenyt - mordult rá Aromo.
 
- Igaz is - mondta Vacskamati -, mutasd meg neki, Szigfrid! Fuss!
 
Bruckner Szigfrid a lábához kapott.
 
- Jaj - mondta -, éppen most fussak vele versenyt, amikor a lábamban a csúz megtámadta a köszvényemet? Azaz hogy fordítva: a köszvény a csúzomat. Jaj! - Sántikált. - Különben majd ha tíz évvel fiatalabb leszek, akkor majd megmutatom neked, te szélvészló.
 
- Azt még megvárjuk - nevetett Mikkamakka, és elindultak vissza a tisztás felé.
 
Félúton járhattak, amikor Bruckner Szigfridnek felcsillant a szeme. Még a csúzos köszvényéről is megfeledkezett.
 
- Az ám! - rikoltotta - Ló Szerafinnak nem egy nyúllal meg Vacskamatival kell versenyt futnia. Nem is egy öreg oroszlánnal. Körülállták.
 
- Hanem?
 
- Lóval - emelte fel az ujját Bruckner Szigfrid. - Úgy igazságos lenne.
 
- De amikor itt nincs más ló csak ő - akadékoskodott Aromo.
 
Bruckner Szigfrid ezen elgondolkodott.
 
- Megvan - mondta kis szünet után. - Akkor fusson versenyt önmagával.
 
- Önmagammal? - ámuldozott Ló Szerafin.
 
- Igen - ragyogott Bruckner Szigfrid -, akkor elhiszem, hogy te vagy a leggyorsabb. Győzd le önmagad! Ámulva nézték, csak Mikkamakka mosolygott.
 
- Na menjünk csak, menjünk - terelgette őket hazafelé: - Amit kérsz, azt már rég megtette Ló Szerafin. Legyőzte önmagát.
 
- Mikor? - tiltakozott Bruckner Szigfrid.
 
- Amikor nem adott neked egy nyaklevest - nevetett Mikkamakka.

SZÍV ERNŐ: A Black Júlia

(New York-i piros füzet)

Tárcatár

Szív az 1849-es esztendő őszén lépett az Új Kontinens földjére, és nem menekült, mint például az írek az éhség elől. Az arany sem érdekelte, mint a németeket, angolokat vagy spanyolokat, akik eszüket vesztve özönlöttek Kaliforniába. Szív utazását a híres Ash and Dust Fundation szervezte, az alapítvány többnyire kényes nemzetközi ügyekben járt el, mint például özvegyi hagyatékok hamisítása, kéziratsérülések, a könyvtárcsend megsértése, katalógushamisítás, rossz versek terjesztése. Szív alig lépett le a norvég tulajdonlású gőzös fedélzetéről, máris meglátta az alapítvány emberét, egy nyurga és betegesen sápadt fiút, kinek fekete cilinderén ott virított az alapítvány emblémája, a tárt fedelű fehér koporsó. A fiút Pipnek hívták, s percnyi szusszanást sem engedve vonta maga után az érkezőt. Útközben arról beszélt, hogy a disznó okosabb, mint a kutya, s amikor az ember kijelölte az állatok ülésrendjét domesztikáció-iskolájában, akkor voltaképpen az ugatás és a röfögés között döntött, figyelje csak meg, Mr. Szív, a történelemben hányszor előfordul hasonló kényszerű választás. Szív nem tudott körülnézni. Jószerivel nem is látta a hatalmas New Yorkot, a széles és forgalmas utcákat, szinte az első pillanatban munkára fogták. Két hetet kapott a felkészülésre az alapítvány puritán kollégiumában, nem messze a városfaltól, mely mögött még indiánok uralták a sziklás, erdős tájékot, esténként hallatszott az énekük és a dobolásuk. Szívnek meg kellett tanulnia kést dobálni, fegyverrel lőni, tüzet gyújtani, nyomokból tájékozódni, illetve poroszkáló lovon aludni. El kellett sajátítania az alkotmányt, a bab evését vagy a kocsmába lépés helyes mozdulatsorát, ez utóbbi ment a legnehezebben. A célba lövést egy bizonyos Kopper nevű holland tanította neki, aki egyszer ugyan átlőtte a saját kezét, mégis jó tanárnak bizonyult. Soha nem lőtt újra arra, amit egyszer már eltalált. Szívet felöltöztették, kapott csizmát ezüstsarkantyúval, kalapot és disznóbőr utazótáskát, majd az alapítvány bérelte postakocsin észak felé indították.

Az ügyről sokat nem tudott. Annyit azonban igen, hogy a feladat, amellyel megbízták, legalább annyira kényes, mint vadregényes. Black Júlia veszélyben van, eltűnt, elrabolták. Az sem véletlen, hogy éppen rá, Szívre esett a választás. Pip titkár egy este annyit elárult, hogy Szív egy tönkretett országból jött, a szabadságharc elbukott, az ördögöt felszeletelték, és erre, ahogy számítani lehetett, a magyarok helytelenül reagáltak. A magyarok jobban szeretik az egész ördögöt, a szeletelt ördögtől megzavarodnak és rosszak lesznek. A magyarok bölcsen röfögnek, vagy vadul ugatnak, és nem akarnak tudni másfajta lehetőségről. Ezért választották őt, Szívet, mondta Pip, és úgy nézett a szemébe, hogy attól a másik megborzongott.

Szív a postakocsiból bámulta a tájat, a pára ülte távolban bölénycsordák legelésztek, kéklő tavak és komor fenyvesek váltogatták egymást, s mennyire más volt az ég, mint Berlinben, Párizsban vagy a Balaton fölött.

Black Júliát egy Hearttown nevű kisvárosból rabolták el, melyet az idősebb hearttowniak manapság is "Kleinherznek" neveznek, s neki a legnagyobb diszkréció közepette kell az ügyet rendeznie.

Szív lapos üveget vett elő, és jól meghúzta. Nem szerette a whiskyt, és nem szerette igazán a vodkát sem, errefelé pedig nyilván még nincs bor. Vagy ha akad egy-két üveggel, még Európából hozták őket, s biztosan megfizethetetlenek. Tábla jelezte, hogy hamarosan Hearttownba érnek.

Hearttown poros kisváros volt Manhattantől északra, korábban irokéz indiánok lakták e földet. A legenda szerint vakrészeg németek alapították az 1801-es esztendőben, Napóleon, Goethe és Beethoven korában, pontosan azon a helyen, ahol a fagyott lovas állt. Abban az évben öt, frissiben bevándorolt, nagy reményű német család vert tanyát a környéken, hamar felhúztak egy cúgos faházat, még egy kisebb fatornyot is eszkábáltak, ám alig kalapálták be az utolsó szögeket, borzalmas hideg szakadt rájuk. A dombok fölött ordított a sarkvidéki szél, és ők hiába fűtöttek, még az ivóvizes dézsán is jéghártya remegett. Azt hitték, végük van, meghalnak, a fagy megeszi őket. Felbontották hát a maradék keserűlikőrt - a három láda fűszeres, édes lipcsei gyógylikőrt ellenséges indiánoknak szánták, akikről rengeteg rémséget hallottak -, majd rezignáltan, a sorsukkal megbékélve, inni kezdtek. Még a gyerekek is kaptak Horn patikus hatvanöt fokos keverékéből, melyből pontosan nyolcvankilenc darab számozott literes butéliájuk volt, sajnos egy flaska a hajóúton, nem sokkal a kikötés előtt eltörött, annak a tartalmát penészes kenyérrel mártogatták fel.

Inni kezdtek hát, mert mindegy volt már, csak könnyű legyen nekik a halál.

Aztán reggel az egyik asszony, Hofkorn ácsmester Judit nevű felesége lehelgetni kezdte a jégvirágos ablakot. Tükrük már nem, illetve még nem volt, az út alatt valamennyi eltörött, viszont Judit látni akarta, hogyan néz majd ki holtan. Voltaképpen máris halottnak gondolta magát. Olyan hideg volt, hogy szinte kopogott az arca. S az asszony likőrös leheletétől az ablaküveg zúzmarájában csakhamar vízcsíkok kacskaringóztak alá. Most már ki tudott törölgetni egy tiszta foltot, hát kikukucskált. Azt hitte, káprázik a szeme, a hideg az eszét vette el.

A különös alak az ő dombjuk szomszédságában hullámzó magaslaton állt, és nem mozdult. Csikorgó, fényes idő volt, mint a kémény, füstölgött a szájuk, ahogy a ház elé tódultak. A szél elállt, megfagyott az is. Hiába kiáltoztak a lovasnak. A németek jó egy óra múlva jöttek rá, hogy a ló és lovasa állva fagyott meg a dombtetőn. Egyszerűen ráfagytak a földre, beledermedtek a kristályos, üvegszerű levegőbe. Egyikük, egy berlini fogalmazó vette a bátorságot, és átbotorkált a szomszédos magaslatra, mely nem volt veszélytelen vállalkozás, fél kilométert is kellett bukdácsolni a mélységek és emelkedők miatt, majd amikor félig megfagyva visszatért, azt állította, a lovas nincs megfagyva, csak a ló, és hogy a férfi azt mondta neki, a neve Duncan ezredes, élnek rokonai Magyarországon, az élete egyik fele titok, a másik fele pedig bizonytalan, és talán nem is érdekes. Hittek is, meg nem is Hölz fogalmazónak, a férfi teli üveg likőrrel indult az ezredeshez, és üressel tért vissza. A fogalmazó azt állította, a likőr javát az ezredes itta meg.

Egy húzásra fél litert, igazán katonásan csattogott az ádámcsutkája!

Később szörnyű vihar támadt, újra elsötétült az ég, az orrukig se láttak. A házba menekültek, tüzeltek és ittak, egyik üres üveget gurították a másik után a sarokba, a gyerekek részegen csipcsipcsókáztak, egy fiatal lány sírva járta sorba a férfiakat, vegyék el az ártatlanságát, nem akar szűzen meghalni. Jó két hét alatt megitták az összes likőrt, és megmenekültek. Később hálálkodó levelet írtak Jozef Horn lipcsei patikusnak, de a gyógyszerész a levél érkezte előtt egy héttel halálozott el, magányosan és boldogtalanul költözött át az árnyékvilágra, a sírkövére csak egy üresen kongó mondatot engedett felvésetni:

"Semmi sem gyógyszer!"

A kíméletlen idő két hétig tartott, aztán egy hajnalban meleg szelek kergettek föléjük langyos felhőket, az egyik pillanatban még jégkorszaki tél volt, a másikban már a legdermedtebb odukba is belehelt a tavasz. Minden csöpögött, olvadt, vizes lett, boldogan csillogott a sáros föld. Az ágakra fagyott madarak úgy toccsantak alá, mint az érett gyümölcsök. A németek hiába meresztették a szemüket. A szomszédos dombon már nem állt ott a fagyott lovas. Nyilván kiengedett, morogta egyikük, s valószínűleg igaza lehetett, mert amikor átbotladoztak néhányan, a megolvadt dombtetőn világosan látszottak a tovaporoszkáló paták sárba vájt nyomai, illetve, hogy kétségük ne legyen a lovas kilétéről, s ne csak a hideg, a töméntelen gyógylikőr, illetve a lázas képzeletű berlini fogalmazó okozta víziónak fogják fel a dolgot, frissen gőzölgő lószart is találtak azon a helyen, ahol a lovas állt.

Nos hát ezen a szent helyen alapították meg Hearttownt, és azóta is mozdulatlan lovasokkal ünnepel a város minden tavasszal. A környék minden valamirevaló lovasa felsorakozik a Broadwayn, miközben fegyvereikkel durrogtatnak, s igyekeznek mozdulatlanok maradni. És ebből a városból tűnt el Black Júlia.

(folytatjuk)

Bencze Attila: A ló halála árán  A hó vastag takarója alatt még javában aludt a föld. Szinte hallani lehetett a Hargitai szél vad dörömbölését. Az lóistálló ajtaja nyitva állt. Emberek tolongtak a pajta közelében. János az ismert fogatos lesütötte szemét és magába meredten, mintha meghalt volna körülötte a világ, a múltra gondolt. Közben majdnem síró tekintettel a kihűlt testű kancát nézte. - Hát ennyi volt - hagyták el reszkető ajkait az alig érthető szavak. Jánosnak ez volt mindene. Ez a mindig fényes szőrű, kecsesen járó kanca, amely tizenhat év után visszaadta lelkét az örökkévalóságnak. A fuvaros ezzel kereste meg napi betevőjét. Amióta egyetlen fia is meghalt, ez a gyönyörű pára volt mindene. Élete egyetlen értelmét csak benne látta. Zabozta is rendesen, ahogy az, vérbeli székely emberhez illik. És azon a napon megszűnt létezni. - Holnap, majd kivisszük a dögkútba - mondta Géza. - Addig még legalább a helyén láthatom - válaszolt János, és barna szemeit a földnek szegezte. A határ hideg volt és szél is egyre kegyetlenebbül játszott a fákkal. Az emberek, mint akik megértik János fájdalmát, részvétes arcokkal köszöntek el. Az udvar lassan megürült és nem maradt más hátra, csak János és az ijesztő magány. Egyre gyorsabban közelgett az éjszaka is. János bement a házba. Elhúzta a vakablak függönyét, majd elővette az örökségbe hagyott futuckós üveget, amelynek tartalmából húzott egy jó szájjal. A szilvapálinka égette a torkát. - Nem is olyan rossz, pedig van vagy három éves - dunnyogta, majd ismételten szájához emelte az üveget. Leült a szépen faragott ebédlőasztal mellé és emlékeibe kutatva, megpróbálta felidézni a hátrahagyott szép napokat. De a képek egyre jobban halványodtak. És az üveg tartalma egyre kevesebb lett. Már enyhe szédülést érzett. A képek lassan kezdtek összekuszálódni. Még egy darabig bámulta az üres némaságot, majd fölállt és leakasztotta a petróleumlámpát. Elővette a zsebében lapuló szivart és rágyújtott. A füstöt egyre mélyebb lélegzettel szívta tüdejébe, miközben a kályhához ment és fát rakott az alig pislákoló szénre. Leült a fásládára és maga elé helyezve a petróleumlámpát, lángot adott a gyutacsnak is. Az őt körülvevő embereket és az élet értelmét próbálta megérteni. Nem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy a fiatalok egyre nagyobb számban hagyják ott szüleiket. Egyre több fiatal, egy jobb élet reményében több száz kilométerre is képes elutazni. Maga mögött hagyja a házat, az otthont, ami fölnevelte, és maga mögött hagyja a családot. Az embereket, akik úgy áhítoznak azért, hogy szeretetükkel elhalmozhassák őket. - Igen, a fiatalok mind elmennek - mondta hangosan, hogy ezzel is nyugtázza gondolatait. Ők biztosan nem tudják, hogy milyen keserves is a magány. Az ember mindig csak a holnapot várja, a napot, amikor megkoppan és az ajtó, ami mögött a régen várt gyerek áll, lelkébe hasító fájdalommal. És ahogy felszakad a zár, felszakadnak a könnycsatornák is. Egymás vállára borul a gyermeki és az idő által ráncossá görbült test. Egyszerre csak eltörik a mécses, és kifolyik belőle, a sok-sok évi magány. János az asztalhoz ment, egy papírlapot és egy ceruzát vett elő. Levelet írt, az elképzelt fiának, amelyben kiöntötte a lelkében gubaszó magányt. Mi után kiöntötte minden bánatát, a lapot az asztal közepére helyezte, majd az égő petróleumlámpát a kezébe véve, a pajtába ment. Nézte a mozdulatlan lovat. Sima szőrét simogatni kezdte, és mint kis gyermek a halott kanca nyakát magához szorítva zokogott. Fölszakadt benne a lélek. A könnyek egyre szaporábban ömlöttek a ló sima szőrére, míg János egyre jobban szorította az elnyúlt kecses nyakat. Miután már úgy érezte, hogy több fájdalom már nem tudja elhagyni a lelkét, leoldotta a kanca kötelét. A nap már az ég alját súrolta. Géza gyors léptekkel haladt az istálló fele. Amikor kinyitotta annak ajtaját, arcán a megdöbbenés ült ki. - Te jó szagú Úristen - kiáltott föl. A lámpában még mindig égett a petróleum. A ló ott feküdt a tegnapi állapotában, fölötte pedig ót lógott János. A nyakára szorult kötéltől színtelen arccal. Géza odafutott, hogy megemelje. De a test mereven himbálódzott a gerendára bogozott kötélen. János halott volt. Az asztalon pedig, a falú fiainak hagyott levél. Az üzenet. János temetésén minden ember kiöntötte lelkét, és szívéből zokogott. Az asztalon talált levél, egy falú népének, öröksége lett. Azóta egyre több fiatal marad a faluban. A jobb élet reményét fölváltották a lelki értékek. János sírjára egyre több virág kerül. Mert ő egy igazi tanítómester volt. A lélek tanítója.

Csató Pál: Lóvásár

– Én egy lovat akarnék venni.
– Millyet akar az úr? Mént, heréltet, vagy kancát? szekér- (igás), kocsi- (hintó-) lovat, vagy nyereg alá valót (paripát)?
– Ollyat szeretnék, mellyet kocsiba is, nyereg alá is lehetne használni.
– Tessék az istállóba fáradni, ott lát az úr eleget. Van itt roh,* szürke, almás szürke, deres, pej, tarka sat. Válasszon.
– Színre nem nézek, csak jó (ép) legyen és jól kitanult.
– Ha bennem bízik (nekem hisz) az úr, ezt a kurtafarkút válassza. Ez szép növésű s jól kitanult.
– Zömök; széles szügye és dereka.
– Nézze az úr pompás (délceg) nyakát; vékonyát és sörényét. Mint hegyezi füleit.
– Mennyi idős? (Hány esztendős?)
– Még igen fiatal. Zápfoga még nem jött ki.
– Nem szilaj, nem konok (makrancos)?
– Sőt inkább szelíd, mint a bárány, igen lágy szájú s engedelmes. Rá ültessem a lovászomat, csak szőrire?
– Magam ülök rá. Mondja meg az úr szolgájának, tegyen rá egy angol nyerget.
– Hé, Jancsi! vezesd ezt a lovat az udvarra. Nyergeld meg és kantározd fel. Húzd meg jól a hevedert s ereszd lejebb a kengyelt. Így. Itt áll a ló készen: nyeregben és kantározva. Tessék felülni.
– Adjon az úr egy vesszőt (suhogót).
– Ehol. Látszik, hogy az úr jó lovag; jól és könnyen ül a lovon. Engedje az úr őt szabadon; vezesse könnyen; meglátja, hogy érti.
– Rúg és kikicsap.
– Üljön meg az úr jól a nyeregben. Ne húzza meg nagyon a kantárt; azt nem szenvedheti. Eressze neki az úr.
– Most már ágaskodik; bokros és kemény szájú.
– Állítsa meg az úr s bocsássa aztán kis ügetve, vagy kis vágtatva.
– Oh, ho! most meg nyargal, szinte dől bele. Fejét a szügyibe szegte: ragad!
– Bizonyosan megsarkantyúzta az úr.
– Ördög vigye a rossz dögét, bizony majd kivetett a nyeregből, majd leestem.
– Csodálom, mert ez különben remek egy ló: nem taknyos, nem reszket, nem dermedt. Nézzen csak rám: én jót állok, hogy semmi hibája sincs.
– Ez ugyan nehezen fog az úrra nézni, mert épen most veszem észre, hogy vak.