A helyváltoztatással egybekötött mozgások
A helyváltoztatással együtt járó, általában előrehaladó mozgás, a locomotio, lényegében összehangolt, ritmikus súlypontáthelyezési folyamat, amelynek iránya (előre, hátra vagy oldalt) a mozgás típusától függ. Minden házi emlősállat számára a locomotio gyakori és megszokott formája az előrehaladó mozgás. Oldalirányú vagy hátrafelé mozgás háziállatainkban csak védekezéskor, játékban, küzdelemben vagy kényszerből észlelhető. A test felépítése, a végtag ízületeinek szöge és az izmok felépítési módja az előrehaladó mozgáshoz alkalmazkodik.
Az előrehaladó mozgás mindig az egyik hátulsó végtag terhelésével, majd ízületeinek kinyújtásával kezdődik. Az állat „földet fog”, és a medencét, ezáltal a törzset is előre és fölfelé nyomja. Az ízületek kinyújtásakor keletkező, talaj felé irányuló nyomást a törzsre ható tolóerő váltja fel. Ez utóbbi a mozgás irányába esik, s ezáltal előrehaladó mozgássá alakul át. Eközben a súlypont eltolódik az ellenkező oldali elülső végtag irányába. Ezt az elülső végtagot az állat ez időszakban a földről fölemeli. Ezalatt a másik oldali hátulsó végtag ízületei kinyúlnak, a törzset előre- és a súlypontot ismét az ellenoldali elülső végtag felé tolják. Ezután a folyamat újból kezdődik elölről. Mozgás közben az állat súlypontja, ezáltal a törzse jobbra-balra ritmikusan kileng. Mindezt az állat a fej és a farok mozgatásával tartja egyensúlyban. A fej és a nyak ízületei, szalagos és izmos kapcsolata a törzzsel, a vállövvel, a mozgást irányítani, kormányozni képes. Az elülső és a hátulsó végtagok ízületeinek, izmainak működését mozgás közben az izomtan tárgyalja.
Az előrehaladó mozgás általános és leggyakoribb alaptípusa a lépés. Egy végtag mozgása során a lépés időszakában két fázist különböztetünk meg, a két fázison belül négy szakasz és nyolc mozzanat észlelhető.
A levegőben való függés fázisában az egész végtagot a vállöv izmos összeköttetése (csuklyás-, csüllő alakú izom) fűzi a törzshöz, rögzíti és mozgatja a mellkas oldalán. Ebben a fázisban az egész végtag a törzshöz viszonyítva lóban 8–9 cm-rel mélyebb síkban mozog.
1. A fázis első szakaszában az ízületek behajlítása a jellemző, miközben a vállöv izmai kissé emelik a kart.
Az elülső végtag fölemelésében a váll- és a könyökízület hajlítói (m. deltoideus, m. teres major et minor, m. brachialis, m. biceps brachii), valamint a lábtő és az ujjízületek hajlítói azáltal vesznek részt, hogy rövidítik a végtagot, majd a végtagot a fej-nyak-karizom előrelendíti. E működését a csuklyásizom nyaki részlete, a m. omotransversarius, a m. rhomboideus cervicis, a m. pectoralis transversus és a m. serratus ventralis thoracis synergeta izomként támogatja.
A hátulsó végtag fölemelésekor és előrelendítésekor a törzzsel közös izmok közül mindenekelőtt a csípőhorpaszizom, a végtag saját izmai közül pedig a széles combpólya feszítőizma, a felületes farizom és a m. sartorius vonja előre a combot és a térdet, ugyanakkor a m. pectineusszal és a m. gracilisszel együtt a törzzsel párhuzamosan elmozdítják a végtagot. Közben a belső-alsó medenceizmok kifelé is fordítják a végtagot, így félrevonják a combot az elődomborodó has útjából.
2. A fázis második szakaszában az elülső végtagon, az ízületek nyújtásakor a végtag hossza nő; az előkészítésben, a végtag nyújtásában az ujj, majd a carpus nyújtói vesznek részt, eközben a vállöv izmai előrehúzzák az egész végtagot, miközben a kar süllyed. Az ízületek hajlítása és nyújtása egyaránt az ujjpercízületek felől kezdődik, majd proximalisan a többi ízület fokozatosan követi azt, és a vállízület fejezi be a végtag ízületeinek nyújtását, illetve hajlítását.
A hátulsó végtag előrelendítésének a végén, az ízületek nyújtásával a végtag talajra helyezése kezdődik meg. Ebben a négyfejű combizom, a háromfejű lábikraizom és az ujjnyújtók szerepelnek. Nyújtják a térd-, a csánk- és az ujjízületeket, ezáltal a végtag hosszabbodik és közeledik a talajhoz.
A súlyviselés fázisában az elülső végtagon a két lapocka között megfeszülő alsó fűrészizom hevederszerűen függeszti fel a törzset, miközben a végtag a törzshöz viszonyítva, a törzs súlyát viselve, magasabb síkban mozog.
1. Az első szakaszban, alátámasztáskor a végtag nagyobbrészt viseli a törzs súlyát. A törzs előrelendítése csak másodlagos a folyamatban. Különbség van az elülső és a hátulsó végtag működésében. Az elülső végtag alátámasztásakor csupán a törzs súlyát viseli, a hátulsó végtag azonban ebben a szakaszban is részt vesz a törzs előrelendítésében.
2. A második szakaszban, súlyeltoláskor a végtag fő működésével előrelendíti a törzset, az ízületek nyúlnak, a végtag hosszabbodik, a törzset előre és fölfelé tolja.
Az elülső végtag hátravonói a mély szegyizmok; működésüket a széles hátizom, a csuklyásizom háti részlete, a m. rhomboideus segíti. Alátámasztás közben, súlyeltoláskor, a m. serratus ventralis cervicis a lapocka facies serratáját ventralis irányba húzza, ezáltal a végtagot hátravonva segíti a törzs előrelendítését.
A hátulsó végtag a törzs fő előrelendítője. E működését segíti a gerincoszlop és a kapcsolóöv közötti merevízület, az elülső végtagéinál jóval hosszabb emelőkarok és a hatalmas izomzat. Ez utóbbi a végtagot összes ízületeinek a nyújtásával hosszabbítja, a törzset emeli, a súlypontot előbbre helyezi, s ezzel impulzust ad a törzs előrelendüléséhez. A folyamatban elsősorban a felső és a hátulsó farizmok, a négyfejű combizom, a háromfejű lábikraizom, az ujjnyújtók és az ujjhajlítók, azaz a legfontosabb nyújtók és hajlítók közösen mint synergeták vesznek részt.
A lépés mozzanatai. 1. fölemelés, 2. előrelendítés, 3. letétel (talajra helyezés), 4. súlyátvétel, 5. alátámasztás, 6. súlyeltolás.
1. felemelés, 2. előrelendítés, 3. letétel, 4. súlyátvétel, 5. alátámasztás, 6. súlyeltolás
1. felemelés, 2. előrelendítés, 3. letétel, 4. súlyátvétel, A) felemelés, B) ízületek behajlítása, C) ízületek kinyújtása, D) letétel, E) alátámasztás végső pillanata
1. Fölemeléskor a vállöv izmai a kart és ezáltal a szabad végtagot emelik, és a végtag ízületeinek hajlítóizmai az ízületeket behajlítják, a lábvég a földről fölemelkedik, ízületei behajlanak. A hátulsó szabad végtagot a törzsről eredő izmok (m. iliopsoas, m. tensor fasciae latae, m. glutaeus superficialis [ló]) emelik azáltal, hogy a combot emelve behajlítják a csípőízületet.
2. Előrelendítéskor az állat előrelendíti végtagjait, miközben a végtag ízületei a mozzanat kezdetén hajlanak, a végén már nyúlnak, s ez utóbbi következtében az előrelendítés viszonylagossá válik (előrenyúlás). Az előrelendítést az elülső végtagon a m. brachiocephalicus, a hátulsó végtagon a csípőízület hajlítói és a térdízület nyújtói végzik.
3. Letételkor (talajra helyezés) az állat a talajra helyezi a kinyúló végtagot; ebben újjízületeinek a nyújtói működnek közre.
4. Súlyátvételkor az állat a végtagra helyezi testsúlyát, és az ízületek statikus szalagjai és izmai megfeszülnek. Az elülső végtag a mar irányába fölemelkedik, a lapocka lóban kb. 6–10 cm-re proximalisan eltolódik. Súlyátvételkor a csüdízület túlnyújtott állapotba (hyperextensio) kerül, a csüd a talajhoz közeledik. Eközben a csüdegyenítő készülék és a felületes ujjhajlító izom „hevedere” megfeszül, és a test végtagra eső súlyának kb. a felét a szalagok és az izmok veszik át. Ez a mozzanat az átlépés a csüdízületben.
5. Alátámasztáskor a végtag a törzs súlyának a végtagra eső részét viseli; az átlépés pillanatában kezdődik és addig tart, amíg a metacarpus, illetve a metatarsus tengelye a függőlegest el nem éri. Alátámasztás közben a végtag statikus szerveinek működése dominál. Az alátámasztás végén a pataízület túlnyújtott állapotba (hyperextensio) kerül, ez az átlépés a pataízületben. E pillanatban a mély ujjhajlító izom ina feszül meg a legnagyobb mértékben.
6. Súlyeltoláskor a végtag alátámasztó működése mindinkább csökken, a súlyeltolást végző izmok működése fokozódik.
A lépés mozzanatai közben az ujjhajlítók inainak terhelése, igénybevétele különböző mértékű: súlyátvételkor a csüd- és a pártahajlító, az alátámasztás végén (átlépés a pataízületben) nagyobb mértékben a patahajlító izom ina feszül meg. A lépés a lábvég fölemelésétől a következő felemelésig tart, hossza a két egymás után következő ujjvég nyoma között mérhető; az eközben megtett út a lépés hossza. A lépés akkor szabályos, ha a végtag mozgása a törzs tengelyével párhuzamosan a sagittalis síkban, ingaszerűen megy végbe, és a lábvég a levegőben közepesen magas ívet ír le, amelynek legmagasabb pontja a lépéshossz közepén mérhető.
A végtag mozgása a lábvég előrevitelének típusa, gyorsasága szerint többféle lehet.
Jelentősebb lépéstípusok: a magas, a lapos, a tapogatódzó és a térölelő lépés.
a) Magas lépéskor a lábvég nagy lendülettel magasabb ívet ír le a normálisnál; több izomerőt követelő, fárasztó és célszerűtlen lépéstípus, élénk temperamentumra utal, a magasiskolában a lovakat idomítással tanítják meg erre a lépéstípusra.
b) Lapos lépéskor a lábvég lapos ívet ír le, az állat könynyen megbotlik; az idős vagy fáradt állat lépéstípusa.
c) A tapogatódzó lépés a nehéz testű, meredek lapockájú, rövid nyakú állatok jellemző járástípusa;
d) A térölelő lépés lazán, simán végzett, hosszú lépés, amely elsősorban a hátaslovak és a versenylovak lépéstípusa.
Előrehaladó mozgás közben az állat általában váltva használja négy végtagját, de az egyes végtagok mozgásának szakaszai időben többé-kevésbé egybefolynak. Pontos vizsgálatára a lassított filmfelvételt felhasználó kinematografikonok szolgálnak. E módszerrel megállapíthatjuk, hogy a lépés az a mozgástípus, amelyben az állat a súlypontját az egyik oldali hátulsó végtagról a vele diagonálisan helyeződő elülső végtagra helyezi át, tehát amíg az egyik végtag az alátámasztás, súlyeltolás szakaszában van, a másik a levegőben függ. Vannak olyan mozgástípusok, amelyeknek egyes fázisában egyszerre három végtag (két elülső és egy hátulsó) a földön helyeződik, ez a háromláb-alátámasztás. Adódik olyan pillanat, amikor a két diagonális vagy két azonos oldali végtag van a földön, ez a diagonális vagy saggitalis kétláb-alátámasztás, de amikor három végtag függ a levegőben és csupán egy viseli a test súlyát, az az egyláb-alátámasztás. Végül van olyan mozgástípus is, amelynek egy pillanatában az egész állat a levegőben úszik, ez esetben tehát az előrehaladó mozgás egymást követő ugrásokból áll.
Az előrehaladó mozgás különböző gyorsasággal és az egyes végtagok fázisainak eltérő típusú sorrendje szerint mehet végbe. Eszerint a következő járásmódokat különböztetjük meg: lépés, ügetés, poroszkálás, vágta, ugrás.
A lépés az előrehaladó mozgás leglassabb módja. A ló lépéshossza 1,30–1,80 m. Az alátámasztás módja és a mozgás egyes fázisainak időtartama szerint többféle lépést különböztetünk meg: élénk (szabad), közönséges (szokásos), tehervonó és rövidített lépést. A négy típus alapvető közös vonása, hogy a mozgáshoz szükséges impulzust adó hátulsó végtagok az azonos oldali elülső végtagokat mintegy fél lépéshosszal megelőzik. Jellemző az is, hogy az elülső végtag előrelendítésekor a far fölemelkedik, majd az alátámasztás időszakában süllyed. Járás közben az állatok farka mindig az alátámasztás fázisában levő elülső végtag irányába lendül.
Mozgás közben a súlypont áthelyezése következtében az állat teste horizontális és vertikális irányban kileng. Ez az elmozdulás szemmel alig látható, lovaglás közben azonban érezhető.
A lépés során az állat azonos oldali elülső és hátulsó végtagja majdnem együtt, de nem azonos időben mozog. A mozgást megindító hátulsó végtag egy negyed fázissal mindig megelőzi az elülsőt, ezért ha az állat kemény talajon jár, azonos időközökben egymás után négy patadobbanást hallunk. Az ismertetett lépéstípus valamennyi lépésre nem vonatkoztatható, ugyanis a mozgás gyorsasága, valamint a súlyviselés a végtagok mozgásának egyes fázisait hosszabbítja vagy rövidíti, ezáltal megváltoztatja az alátámasztás módját is.
Élénk lépéskor a fölemelés és az előrelendítés ugyanolyan hosszú ideig tart, mint az alátámasztás és a súlyeltolás. Ezáltal az állat mozgása közben mindig két lábbal támaszkodik a talajra (kétláb-alátámasztás). E lépéstípusban az állat felváltva a diagonális (diagonális kétláb-alátámasztás), majd az azonos oldali lábvégekre (sagittalis kétláb-alátámasztás) helyezi a súlypontját.
Közönséges lépés. A könnyű vagy közepes terhet húzó állat jellemző mozgása. E lépéstípusban az alátámasztás és a súlyeltolás szakasza hosszabb, mint a fölemelésé és az előrelendítésé. A sagittalis és diagonális lábak súlyviselése közönséges lépésben az alátámasztás és a súlyeltolás meghosszabbodása miatt megváltozik, a kettő közé háromláb-alátámasztás is beiktatódik. A közönséges lépésben tehát a diagonális kétláb-alátámasztást háromláb-alátámasztás, majd azonos oldali kétláb-alátámasztás követi. Az állat alátámasztása e mozgástípusban sokkal biztonságosabb, ezért különösképpen nagyobb teher húzásakor előnyös.
Tehervonó lépés. A nehéz terhet húzó igáslovak jellemző mozgástípusa. Nagy teher húzásához stabil alátámasztás szükséges; ilyenkor a háromláb-alátámasztás aránya a kétláb-alátámasztás rovására megnő.
Rövidített lépés. A jól betanított hátaslovak mozgástípusa, amikor az előrelendítés rövid, az állat gyorsan emeli a lábait, emiatt a lépés valamennyi fázisában a test tömegét három végtag viseli (háromláb-alátámasztás).
A kérődzők lépéstípusa a ló közönséges lépésével egyezik, gyakran előfordul azonban, hogy a hátulsó végtagot az állat gyorsabban lendíti előre, mint diagonális elülső végtagját, ennek következtében a lépéshez szükséges impulzust adó hátulsó végtag az elülső végtag mozgását nem előzi meg fél lépéssel. A szarvasmarha félporoszkálva jár, a sertés és a húsevők lépéstípusai szintén a lóéhoz hasonlóak.
Az ügetés a lépésnél gyorsabb, a lóé 18–48 km/óra sebességű, a lépés hossza 2,0–2,30 m. A tréningben levő ló órákig ügethet anélkül, hogy kifáradna. Az ügető állat diagonális végtagjai szinkron mozognak (diagonális szinkronizmus). A diagonális végtagok a lépés mindig azonos fázisában vannak. Az állat súlypontját mindig két láb viseli (diagonális kétláb-alátámasztás). Az ügetés sebessége, valamint az előrelendítés és az alátámasztás fázisai közötti eltérés alapján három ügetéstípus különböztethető meg: élénk (flott) vagy középügetés, versenyügetés, valamint lassú vagy rövid ügetés.
Élénk ügetés. Az alátámasztás időszaka az előrelendítéshez viszonyítva rövidebb, emiatt az alátámasztást végző diagonális végtagpár az előrelendítésben levő végtagpár talajra helyezése előtt fölemelkedik, ezáltal kialakul egy igen rövid időszak, az ún. lebegő periódus, amikor egyetlen végtag sem érinti a földet.
Versenyügetés. Ezzel a ló 48 km/óra sebességgel halad. Az állat annyira megnöveli lépéshosszát, hogy előrelendülő hátulsó végtagjával az alátámasztásban az azonos oldali elülső végtag mellé, esetenként elé lép. A versenyügetésben a lépéshossz nagymértékben megnövekedik, emiatt nő az előrehaladás sebessége.
Lassú vagy rövid ügetés. Az előrelendítés az alátámasztáshoz viszonyítva rövidebb, emiatt a diagonális kétláb-alátámasztás között időnként egy háromláb-alátámasztás is előfordul.
A kérődzők és a sertés ügetése a lóéhoz hasonló. A kutya ügetése eltérő, még fajták szerint is. Az ügető kutya is diagonális lábaival üget, de a szinkronizáció nem teljes, mert az elülső végtag a diagonális hátulsó végtag letétele előtt ér földet, a másik elülső végtag pedig kevéssel a diagonális hátulsó végtag előtt emelkedik fel a földről. Ez a közönséges kutyaügetés, amelynek során a hátulsó lábvég az elülső elé kerül, a vadászkutyák ún. egyenes zsinórügetése, kitartó mozgástípusa. A terrier és a pincsi ügetése az ún. ugró ügetés, amely a ló könnyed ügetéséhez hasonlít. Ez esetben a diagonális végtagpárok szinkronizációja és az ún. lebegő fázis jellemző.
A poroszkálás a lépés egyik válfaja. Jellemző rá az azonos oldali, ún. sagittalis szinkronizmus. Ez esetben az egyik oldali végtagpár a levegőben való függés, az ellenoldali a súlyviselés fázisában van. A poroszkáló ló lépéshossza 1,6–1,8 m.
A poroszkálás egyes állatfajok (medve, teve, zsiráf, elefánt) öröklött, természetes mozgástípusa, lóban viszonylag ritka. Két típusa ismeretes: a félporoszkálás és a repülő poroszkálás.
A félporoszkálás a lépéshez hasonló. Az azonos oldali hátulsó végtag korábban éri a talajt, mint az azonos oldali elülső. E fáziseltolódás miatt a terhelési viszonyok megváltoznak, a sagittalis kétláb-alátámasztás közé a két egyláb-, valamint egy diagonális kétláb-alátámasztás kerül. A szarvasmarha gyakran félporoszkálva jár.
A repülő poroszkálás a vágtához hasonló, gyors mozgástípus. Egyes fázisai nagyon hasonlóak a galopphoz. E mozgástípus során a sagittalis kétláb-alátámasztások között rövid lebegési fázis is észlelhető. A jobb, illetve bal oldalra való ütemes súlypontáthelyezés a törzset ringatja, függőleges lengés alig észlelhető. A poroszkáló ló a nők hátaslova.
A vágta (galopp) az állatok leggyorsabb mozgástípusa. A vágtázó ló maximális sebessége 60 km/óra, az agáré 65 km/óra is lehet. A vágtázás során a törzs előrevitelében a gerincoszlop izmai aktívabban részt vesznek és nagyobb mértékben segítik elő a törzs előrevitelét. Eszerint két vágtatípust ismerünk: a lóvágtát és az ugróvágtát. Az előbbi a ló, az egypatások és a szarvasmarha, az utóbbi a sertés és a juhfélék mozgástípusa.
Lóvágta. A törzs előrevitelét túlnyomórészt az egyik hátulsó végtag végzi, a törzsre ható tolóerő tehát nem a test hossztengelyének irányába, hanem a diagonális elülső végtag felé irányul. A vágtázó ló testének hossztengelye emiatt nem a haladás irányában, hanem a diagonális végtagokat összekötő egyenes irányában van. Körpályán vágtató lónál ez nem probléma. Egyenes irányú haladásnál a lovas „erőltetéssel” az állatot a mozgás irányába állítja.
Közép- vagy könnyű vágta. Kb. 375 m/s sebességű, angolul „canter”-nek nevezik. Ha a ló lassabban vágtázik, akkor a diagonális végtagok közül – a jobbra vagy balra vágtázásnak megfelelően – a külső elülső, majd a belső hátulsó végtag éri előbb a talajt. Ez a rövid vágta. A rövid vágta során a hátulsó külső egyláb-alátámasztást sagittalis kétláb-alátámasztás követi, majd a háromláb-alátámasztás után az újbóli sagittalis kétláb-alátámasztást újbóli háromláb-alátámasztás követi; lebegő fázis nincsen.
A galopp leggyorsabb típusa a versenyvágta, a „carrier”. Versenyvágtában a súlyviselés periódusa rövidül, a levegőben való függés hosszabbodik, ezáltal a diagonális kétláb-alátámasztásban a hátulsó végtag korábban éri a talajt, mint a hozzá tartozó elülső. Emiatt az első háromláb-alátámasztás helyébe egy hátulsó kétláb- és egy hátulsó egyláb-alátámasztás, a második háromláb-alátámasztás helyébe pedig egy elülső egyláb- és egy elülső kétláb-alátámasztás kerül. A lebegés periódusa hosszú.
A szarvasmarha ugyanúgy galoppozik, mint a ló, mozgása azonban nehézkesebb. A juhfélék vágtája a lóvágta és az ugróvágta típusa között van.
Az ugróvágta ősi mozgástípus, amely a kis testű, mozgékony gerincoszlopú állatfajok (húsevők, sertés, rágcsálók) mozgására jellemző. A törzs, a gerincoszlop izmai a mozgás aktív részesei. Az ugróvágta során az állat hátulsó végtagjairól az elülsőkre ugrik, vagyis a hátulsó végtagok nagy erővel előrerepítik a törzset, emiatt az állatok a törzsüket begörbítik és hátulsó végtagjaikat előrenyújtják; a lábvégek az elülső lábvégek mögött vagy előtt érik a talajt, majd a hátulsó végtagok izmai megfeszülnek és a kinyúló törzset ismét előrenyomják. A következő fázisban valamennyi láb a levegőben van (lebegő fázis).
Az ugrás az előrehaladó mozgás közben talált akadályok vagy árkok fölött végzett, galoppból kiinduló, lebegő fázissal járó mozgástípus. Két altípusa van: a magas-, illetőleg távolugrás. Noha egy helyből is elvégezhető az ugrás, fázisai lényegében a vágta fázisaiból vezethetők le: előkészület, kivitel és befejezés.
Előkészületkor az állat a fejét és a nyakát felemeli, lendületét lefékezi, majd a következő pillanatban egyik hátulsó végtagját a törzse alá lendíti, miközben két elülső végtagjával ellöki magát a talajtól.
Az ugrás kivitelezésekor a hátulsó végtagok a hát (hoszszú hátizmok) és a far izmainak erőteljes összehúzódásával a törzset fel- és előreemelik, miközben a végtagok ízületei kissé behajlanak. A következő pillanatban a hátulsó végtagok ízületei maximálisan kinyúlnak és a törzset fel- és előrefelé a levegőbe lendítik. Eközben az elülső végtagok lábtőízületei erősen behajlított helyzetben haladnak át az akadály fölött, a hátulsó végtagok pedig nyújtott állapotban vannak. Miután a test elülső fele az akadályon túljutott, a fej és a nyak előrenyúlik, és a törzs az akadály fölött mint haránttengely körül fordulni kezd, tengelye előre és lefelé irányul. Eközben az elülső végtagok ízületei nyúlnak, a hátulsó végtagok maximálisan behajolnak, és az állat hátulsó végtagját a törzshöz húzza.
Az ugrás befejezésekor a fej és a nyak kissé emelkedik, ezáltal az állat fékezi a sebességét, majd a földetéréskor először vagy a jobb, vagy a bal elülső végtag éri a talajt, a súlyátvételkor a csüdízületek maximális hyperextensióba kerülnek. Eközben a két hátulsó végtag is kinyúlik, és a földhöz közeledő törzs hátulsó felét a törzs alá előrenyomuló végtag felfogja. Ezáltal a vágta következő fázisát vezeti be. Lóban tehát az ugrás a vágta válfaja, tulajdonképpen jobb vagy bal galoppnak felel meg. Nem ritka azonban az sem, hogy ugrás közben galoppváltás történik.
A betanított lovak a magasságot és a távolságot az akadályok átugrása előtt káprázatos biztonsággal képesek felmérni.
A többi házi emlősállat ugrása a lóéhoz hasonló, csak annál kissé nehézkesebb. Az agár futása közben az akadály átugrásakor hátulsó végtagjait nem húzza magához, hanem nyújtott, lebegő fázisban halad át az akadály fölött.
A húsevők kivételével valamennyi háziállatfaj meglehetősen nehézkes, kényszer hatására végzett mozgástípusa. Oka elsősorban abban van, hogy az elülső végtagok, amelyek ebben a mozgásban az impulzusadók, relatíve gyengébben izmoltak, és összeköttetésük a törzsel laza (synsarcosis). Ugyanakkor az ízületek szögei is kedvezőtlen állásúak e mozgás nézőpontjából. Nehezíti a hátrálást az is, hogy a test súlypontja az elülső végtagokhoz közelebb helyeződik, ezáltal a gravitáció nem segíti ezt a mozgástípust.
A mozgás impulzusa az elülső végtagtól indul ki, miközben az állat fejét és nyakát fölemeli, és súlypontját igyekszik minél hátrább helyezni. A hátrálás egyes fázisai fordított sorrendű lépésnek felelnek meg azzal a különbséggel, hogy gyakoribb a háromláb-alátámasztás. A fölemelkedő hátulsó végtagot a másik oldali hátulsó végtag csípő-, térd- és csánkízületének nyújtóizmai lendítik hátrafelé. E mozgástípus energiaigényes, az állatok hamar kifáradnak.
A ló és a kutya kitartóan, jól úszik. Úszás közben az állat fejét magasra kinyújtja a vízből, elülső és hátulsó végtagjai mélyen a vízbe süllyednek. Az úszó mozgás lényegében a vízben végzett ügetés. Abban az esetben, ha az állat feje is vízbe merül, légzését reflexesen szünetelteti és úszó mozgása intenzívebbé válik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
